Nemrég, véletlenül éppen a holokauszt magyar áldozatainak az emléknapján Auschwitz-Birkenauban jártam. Ettől az egyszerre nagyon megterhelő, mégis kicsit groteszk élménytől és az ott begyűjtött szakirodalomtól gondolatburjánzásom támadt, a megírás pillanatában mégis folyamatosan szembesülnöm kell a témakör szókészletének és feldolgozásának határaival, érinthetetlenségével, ami még mindig körüllengi. Úgyhogy most megpróbálok szavakat találni erre az élményre úgy, hogy tisztában vagyok vele, hogy az engem ott ért impulzusok feldolgozásához az azóta eltelt idő nem volt elég.
Nem titok, hogy jelenleg a Sztehlo-gyerekmentés emlékezetpolitikai dimenzióiból írom – próbálom megírni – a doktori disszertációmat (az ELTE film-, média- és kultúraelméleti doktori programja keretében).
- Sztehlo Gábor evangélikus lelkész volt, aki a vészkorszak alatt kétezer embert, köztük ezerhatszáz, főként zsidó származású gyereket mentett meg, majd az általa alapított Pax gyermekotthonban 1945-50 között a gyerekekkel együtt létrehozta a Gaudiopolis gyermekköztársaságot. Az ő emlékeiket gyűjtöttük össze ebben a könyvben, és ez a munka inspirált arra, hogy végül is a doktori disszertációmat is ebből a témából írjam.
Ennek köszönhetően több olyan emberrel is beszéltem és vagyok kapcsolatban, akik vagy úgy menekültek meg Auschwitz borzalmaitól, hogy ott jártak, de csodával határos módon túlélték, vagy Sztehlo Gábor által szervezett (és a svájci Vöröskereszt által támogatott) gyermekmentésnek köszönhetően Sztehlo valamelyik otthonában vészelték át ezt az időszakot. Interjúalanyaim között az utóbbiak vannak többen, ezért magam is meglepődtem, hogy a valóságos tudásom Auschwitzról mennyire kevés,
mintha a magyar kulturális emlékezet a Nyugati pályaudvarnál és a deportáltakkal teli vagonoknál megállna, mintha Auschwitz valóságát egy érinthetetlen, térből és időből kiragadott, szimbolikus helyszín, az egyetemes szenvedés valósága váltotta volna föl.
Ezt a benyomást néhány személyes példával tudom csak alátámasztani:
Tudnom kellett, mégsem emlékeztem rá, hogy az auschwitzi és az auschwitz-birkenaui lágert Lengyelországban, Oświęcim városában hozták létre a németek, megszállt területen, és ez a város ma is zavarba ejtően egy lengyel kisváros benyomását kelti: belvárosa, plázája, boltjai, éttermei, szállodái, templomai vannak – és a maga sajátos traumája Auschwitz-Birkenau örökségével. (A németek ugyanis Németország elfoglalása után a várost bevették, a birkenaui körzet kiépítése miatt leromboltak ezeregyszáz lengyel házat, a város zsidóságát pedig elsők között semmisítették meg ott helyben.)
A holokauszt magyar áldozatainak az emléknapján magyar szót nem hallottam, a birkenaui magyar nyelvű emléktáblánál egy magyar koszorút sem találtam, pedig alkonyodott már, mire odaértünk. Mindezt egy olyan helyen, ahol minden második táblán ott szerepel, hogy a legtöbb itt elpusztult zsidó, négyszázezer ember magyar volt. Ahogyan az a tény is többször is feltüntetett, hogy az utolsó, magyarországi vagonok utasait már regisztráció nélkül küldték a krematóriumokba, tehát a valós számuk ennél lényegesen több lehetett.
Ahogyan az itt elpusztult gyerekek valós száma is jóval magasabb lehetett, de már az is durva, amit pontosan tudhatunk: kétszázharminckétezer „regisztrált” zsidó gyerek pusztult itt el az auschwitzi múzeum adatai szerint. Ezen a ponton nagyon fontos a Sztehlo-gyermekmentés emlékezetével kapcsolatban megemlíteni, hogy a kontraszt éppen abból adódik az Auschwitzban kiállított gyermekruhákat, kis cipőket látva, hogy vajon feltesszük-e a kérdést, és leírjuk-e pontosan, hogy mitől is mentette meg a zsidó származású gyerekeket Sztehlo Gábor (és mindazok, akik gyerekeket mentettek).
Arra, hogy mindez – a mitől? kérdése – csak eufemisztikus utalások szintjén létezett, példa lehet Sztehlo Gábor Bozóky Éva által szerkesztett naplója is. Ebből – összevetve a nemrég Kunt Gergely által szerkesztett és a Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatában Háromszázhatvanöt nap címmel megjelent Sztehlo-naplóval (erről pedig itt írtam korábban) – a „krematórium” és a „gázkamra”, a „koncentrációs tábor” szavak hiányoznak – a zsidóüldözés és a deportálás szerepel benne (megint: mintha megállnánk a vagonoknál). Tehát nem elhallgatásról van szó, inkább arról a szerkesztői szándékról, amelyik a témát a nyolcvanas években befogadhatóbbá igyekezett tenni, és ebben mind a társadalmi, mind az egyházpolitikai közeg szempontjai szerepet játszhattak.
Ezen a ponton szeretnék rátérni az evangélikus kulturális emlékezet még ennél is nagyobb tabujára, ami engem szíven ütött, és azóta nem hagy nyugodni. A múzeum nyilvántartása szerint – ezt idézem – „az SS-helyőrség 556 tagjának vallási hovatartozása ismert; a katolikusok voltak a legtöbben, őket követték az evangélikusok. A harmadik legnagyobb csoportot az ateisták alkották. Az NSDAP-hoz,
a náci párthoz tartozó SS-emberek között a legnagyobb számban lutheránusok voltak.”
Nem tudok elsiklani egy táblázat fölött, amit a lengyel – oświęcimi – lakosság mentési és segítő akcióiról szóló könyvben (People of the good will a címe) olvastam a vonaton hazafelé jövet. Egy 1940 október 4-én készült német nyilvántartás szerint Oświęcim (Auschwitz) teljes lakossága 11 209 fő volt, ebből 7 613 zsidó (Juden).
Erről lásd ezt a táblázatot a könyvből:
Egy másik, ‘42-ben készült nyilvántartásban már drámai 0 éktelenkedik a “Juden” rubrikánál. Ebben a táblazatban cizelláltabban jelennek meg a felekezeti különbségek és a városban tartózkodó németek között 710 evangélikust, a “sonstige auslender” (vagyis az “egyéb külföldi”) kategóriánál pedig 2400 evangélikust találunk. A város nem zsidó lakossága katolikus volt, tehát az evangélikusok megjelenése - és részvételük a tábor kiépítésében és fenntartásában - a városban a német megszálláshoz kapcsolódik.
(A “sonstige auslender” kategória a kitelepítettek helyére érkezett német szövetséges területekről érkező telepesekre is vonatkozhat, akik többnyire Ukrajnából, Havasalföldről, Besszarábiából és Erdélyből érkeztek. A telepesek a német megszálló rezsim természetes szövetségesei voltak a lengyel ellenállási mozgalom elleni küzdelemben és az auschwitzi foglyok megsegítésére tett erőfeszítések ellensúlyozásában. (Forrás: szerk. Henryk Świebocki, People of good will, Auschwitz-Birkenau State Museum, Oświęcim, 2009: 38-40.o.)
Természetesen tudjuk, hogy a német evangélikusság akkoriban két nagy részre szakadt, a hivatalos vezetés betagozódott a Hitlerhez hű Deutsche Christen (Német Keresztények) mozgalomba; velük szemben jött létre a Martin Niemöller vezette Bekennende Kirche, vagyis a Hitvalló Egyház, amelyhez Dietrich Bonhoeffer, az egyik legismertebb, mártírhalált halt evangélikus teológus is csatlakozott, aki egy Hitler-ellenes merénylet szervezetben is részt vett.
Martin Niemöller leginkább erről a sokszor idézett szövegéről ismert:
Mikor a szocialistákat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.
Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag.
Amikor a zsidókat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó.
Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.
Ahogyan arra a Facing History & Ourselves cikke is rámutat, a németországi protestánsok tehát nemcsak vallási gyakorlatukban, hanem politikai nézeteikben is különböztek egymástól. Néhányan nyíltan ellenezték a nácikat, míg mások semlegesnek tekintették magukat. Megint mások aktívan támogatták őket, és „Jézus Krisztus rohamosztagosainak” nevezték magukat.
A náci kormányzat kulcsfontosságú változásokat hozott a németországi protestáns egyházak számára. Először is, a náci vezetés támogatta a „Német Keresztényeket”, akik a kereszténységet és a nemzetiszocializmust olyan mozgalommá akarták ötvözni, „amely kizárja mindazokat, akiket tisztátalannak tartanak, és felölel minden »igaz németet« a Harmadik Birodalom szellemi hazájában”. Köztudott, hogy a náci vezetés sürgette a protestánsokat, hogy egyesítsék az összes regionális egyházat egy nemzeti egyházzá, az azonban talán kevéssé ismert, hogy mindezt Ludwig Müller, egy ismert lelkész és náci párttag központi vezetése alatt képzelték el. Müller egy 1933 júliusában tartott országos egyházi szavazáson meg is nyerte a püspökválasztást, ugyanitt a szavazatok kétharmadát zsebelte be a Deutsche Christen mozgalom. (Forrás: a Facing History idézett cikke.)
A „Német Keresztények” mozgalma ezután jelentős változtatásokat hajtott végre a német protestantizmusban, hogy összhangba hozza azt a náci faji ideológiával. 1934 januárjára Müller megfogadta, hogy megtisztítja a protestáns egyházakat minden „zsidó befolyástól”, beleértve az Ószövetség eltávolítását a Bibliájukból, mivel az a héber Biblián alapul. A német keresztény vezetők által kiadott nyilvános felhívás azt állította, hogy „az örökkévaló Isten olyan törvényt alkotott nemzetünk számára, amely a saját fajtájára jellemző. Ez Adolf Hitler vezérben és az általa létrehozott nemzetiszocialista államban öltött testet. Ez a törvény népünk történelméből szól hozzánk… Az e törvény iránti hűség követeli tőlünk a becsületért és a szabadságért vívott harcot…
Egy nemzet! Egy Isten! Egy Birodalom! Egy Egyház!”
Természetesen Németországban nem minden protestáns értett egyet a német keresztény mozgalommal és az általa bevezetett változásokkal. A ”Német Keresztények” növekvő hatalmára válaszul alakult meg a már említett Hitvalló Egyház, amelynek jelszava az volt, hogy „Az egyháznak egyháznak kell maradnia”, és tagjai igyekeztek megvédeni vallásukat a politika és a náci kormány markától. A Hitvalló Egyház kiállt amellett, hogy aki megkeresztelkedik a hitben, az kereszténynek számít, függetlenül attól, hogy milyen faji származású. Emellett a Hitvalló Egyház tagjai ellenezték a ”Német Keresztények” mozgalom Ószövetségre vonatkozó bibliamódosításait is.
Ám a Deutsche Christen mozgalommal szembeni ellenállásuk dacáraa Hitvalló Egyház sem ellenezte a nácizmus legtöbb elemét, ráadásul – a Facing History korábban hivatkozott cikke szerint – a mozgalmon belül néhányan a náci párt tagjai voltak.
A két csoport közötti nézeteltérés elsősorban arra összpontosult, hogy a náci kormánynak mekkora befolyása legyen a hitük gyakorlására.
Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy a püspökök közül Niemöller volt az egyetlen, aki nem írta alá a Hitler iránti feltétlen hűségről szóló nyilatkozatot; ami után a nácik célkeresztjébe került, és végül hét évre őt is koncentrációs táborba zárták.
Bár az ország tizenhatezer-ötszáz protestáns lelkésze közül mintegy hétezer nyíltan támogatta a Hitvalló Egyházat, ellenállásukat többnyire arra korlátozták, hogy megvédjék az egyházi tanításokat a náci befolyással szemben. A Hitvalló Egyház egyik tagja, Dietrich Bonhoeffer szélesebb körben is ellenállt a nácik tevékenységének. 1933 áprilisában együttérzést tanúsított a nácizmus zsidó áldozatai iránt, és amellett érvelt, hogy a nemzetiszocializmus és a kereszténység összeegyeztethetetlen. Később a náci Németországgal szembeni ellenállás fontos szimbólumává vált, és 1945-ben kivégezték egy Hitler elleni merényletben játszott szerepe miatt.
Látni kell tehát a két végletet:
nem takarózhatunk hőseinkkel, Sztehlo Gáborral és Bonhoefferrel anélkül, hogy a gyűlölet feneketlenül mély gödrébe ne néznénk bele, és ne néznénk szembe az abból áradó sötétséggel, amely ma is mérgezi egyházainkat. Nem mondhatjuk azt sem, hogy „ez a németek ügye”, hiszen az egész evangélikus egyház kezdetben egy „német ügy” volt.
Arról nem is beszélve, hogy a németek valóban alaposan feltárták, és számot vetettek ezen a téren a maguk örökségével, míg ez Magyarországról nem mondható el.
Végül, ahogy Szabó András is írja Auschwitz – Katarzis a teológiában című könyvében: „Az egyház nem tud erkölcsileg elkülönülni a társadalomtól, legkésőbb Konstantinusz óta. Nem áll morálisan sem a társadalom felett, sem alatt. Egy kis hitvalló, mártír mag ekkléziológiai értelemben lehet a valódi, láthatatlan egyház. A nagy, látható társadalmi-politikai szervezetnek azonban, ugyanúgy, mint a társadalom egészének, végig kell járnia a szembenézés útját. Nem takarózhat a hitvallókkal, akiknek áldozatos, bátor hitét mindenkire kiterjeszti. A keresztény válaszokat még mindig kettősség jellemzi. Ez nevezhető egyfajta terelésnek.”
Mint egyház, Sztehlo Gábor gyermekmentő munkáját sem húzhatjuk magunk elé, ha nem tesszük mellé a szembenézést: bizony voltak és lehettek SS-tisztek a krematóriumok füstjének árnyékában, akik Luther esti imádságával tértek nyugovóra, és reggeli imájával kezdték a napot, ahogyan afölött sem, hogy a náci propaganda kiválóan hasznosította Luther zsidóellenes nézeteit is (az ezzel kapcsolatos szembenézés nehézségeiről korábban itt írtam). Ha pedig innen gondolatban eggyel tovább lépünk, máris ott vagyunk egy lehetséges magyarázatnál, amely hozzájárulhatott ahhoz, hogy Sztehlo személyét és a Sztehlo-gyermekmentés emlékezetét hosszú ideig az értelmezhetetlenségből adódó tehetetlen hallgatás jellemezte.
Ez a bejegyzés eredetileg 2023. április 17-én jelent meg Substack felületünkön. Ez a bejegyzés eredetileg 2023. március 17-én jelent meg Substack felületünkön. Ha tetszett és nem akarsz lemaradni a többiről, kövesd Facebook-oldalunkat és iratkozz fel Substack hírlevelünkre, ahol személyesebb tartalmakat is meg szoktunk osztani olvasóinkkal a minket leginkább érdeklő témákban a kereszténység, a kultúra és a közélet találkozási pontjain, minden pénteken.