Borzasztó dolog a dallamtapadás. Tudod, mikor megakad egy dal a fejedben, és nem tudod eltüntetni. Először tűrsz, hátha elmúlik. Majd meghallgatod, hátha az megszünteti. És vannak, akik a rágógumizásra esküsznek, merthogy az a tudományosan kimutatott legjobb módja a fülüreg tisztításának. Én egy posztot írok róla, hátha. Még fel is énekeltem, hogy legyen neked is dallamtapadásod:
A képen a gyerekdalból ismert János bácsit látjuk. Pontosabban az abolicionistát, John Brownt.
Az abolicionisták azért küzdöttek, hogy eltöröljék a rabszolgaságot a 19. századi Egyesült Államokban. A kortársakkal ellentétben morálisan helytelennek gondolták a fekete emberek tulajdonlását, mivel hittek a Függetlenségi nyilatkozat első mondatában lefektetett alapelvnek: „Magától értetődőnek tartjuk ezeket az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett.” Idővel azonban a mozgalom tagjai egyre frusztráltabbá váltak, hisz azt látták, hogy a törekvéseik ellenére sincs változás. Páran ezért úgy érezték, hogy a békés megoldások ideje lejárt, itt az ideje a kezükbe venni az ország sorsát és kikényszeríteni a szabadságot. John Brown élen járt ebben.
1859 októberében rajtaütést vezetett egy állami fegyverraktár ellen, hogy az onnan ellopott fegyvereket majd a rabszolgák kezébe adják, hogy könnyebben menekülhessenek el a rabszolgatartóiktól. A rablás sikeres volt, de komoly áldozatokkal járt: Brown és bandája hét ember halálát okozta és további tíz embert sebesített meg. A helyi erők – akik között ott volt a konföderációs tábornok, Robert Lee, illetve a Lincoln gyilkosaként ismert John Wilkes Booth is – hamar megtalálták és bebörtönözték. Tárgyalását és kötél általi halálát az egész ország figyelemmel kísérte. Ő volt az első ember Amerika történetében, akit hazaárulás vádjával ítéltek el. Sokan úgy tartják, hogy halála az egyik gyújtópontja az amerikai polgárháborúnak. Ezért látjuk a falfestményen az északi és déli tábor között, ahogy mindannyian várják az érkező katasztrófát. Azonban amit látunk még ezen a képen, az nem más, mint hogy John Brown kezében a puska1 mellett ott a Biblia is.
John Brown megszállottan hívő keresztény volt: már tinédzser korában is lelkésznek készült, kívülről fújta a Bibliát, és sportot űzött abból, hogy fehér gyülekezetekbe vitte be fekete barátait.
Még halálának napján is arról írt a családjának, hogy sose térjenek le a Biblia útjáról, mindig az adjon nekik útmutatást az életben. Egy róla szóló könyv így ír arról, hogy hite hogyan befolyásolta a rabszolgák felszabadításáért végzett cselekedeteit:
„Evangelikál keresztényként nemcsak úgy olvasta a Bibliát, mint Isten szavát, hanem úgy is, mint Isten John Brownhoz intézett szavát. Hitte, hogy a Szentírás az élet különböző helyzeteire reagál, új igazságokat és iránymutatásokat átadva anélkül, hogy az elhomályosítaná a szöveg eredeti és elsődleges mondanivalóját. Neki Isten új üzenetet adott át a feketék szolgaságáról, és ez hitéletének állandó témája lett. Ez irányította cselekedeteit, ez alakította értékrendjét, és ez adott neki erőt. Hite elválaszthatatlan lett a rabszolgaság elpusztítása iránti küldetésétől.”
Ez a hit sokakat megragadott és megerősített. Támogatói a halála után egyből olyan mártírként hivatkoztak rá, aki a nemzetéért és hitéért áldozta oda életét. Politikusok és lelkészek nagy egyetértésben hirdették személyének nagyságát. Még a legendás igehirdető, Charles Spurgeon is nagy figyelemmel kísérte mindazt, ami John Brownnal történt a tengerentúlon, és azt mondta, hogy ő „halhatatlan a jóravaló emberek emlékezetében Angliában. Ő a szívemben él.”
A már említett dal erről tesz tanúbizonyságot, csakhogy a gúnyos, parodisztikus magyar szöveg teljesen elfedi ezt. Az eredeti egy reményteli katonainduló, ahol együtt éneklik a nemes ügyért küzdő katonák: „John Brown holtteste a sírban hever”, de „az ő lelke [általunk] tovább menetel!” Egy későbbi szövegváltozat egyik versszaka ráadásul – a fenti falfestményhez szimbolikájában jól csatlakozva – Keresztelő Jánoshoz hasonlítja John Brownt:
„John Brown volt Keresztelő Jánosa annak a Krisztusnak,
akit majd látni fogunk,
Krisztus, aki a szolgák közül a Szabadító lesz,
És hamarosan a napsütötte Délen szabad lesz, ki rab,
Mert az ő lelke tovább menetel!”
A végtelen szövegváltozatok sorozatát2 azonban egy fennköltebb verzió szakította meg. 1861-ben Julia Ward Howe megírta a „Köztársaság harci himnuszát”, és az amerikai néplélekbe már ez a verzió égett bele. Hogy itt, Magyarországon hogy lett ebből a balfék János bácsiról szóló gúnyos történet, jó kérdés. A magyar Wikipédia pár mondatos leírásán kívül aligha találtam más forrást. Remélem, most ezzel jó kutatási tippet adok egy zenetörténésznek, akinek sajnos majd Fekete Pákó verziójáról is kell írnia.
Mindenesetre jó látni azt, hogy mást is érdekel a téma, hisz a Beszélő egyik olvasói levelében a következőket írta egy vegyész 1991-ben: „Nekem úgy tűnik, a mai fiatalok többsége sem hallott még arról, hogy a „János bácsi” nótájával valami nem stimmel. Szívesen olvasnék valamilyen szakértőtől arról, hogyan alakulhatott ki nálunk ez a furcsa helyzet. De még ennél is szívesebben olvasnék arról, hogy valaki az új nemzeti alaptantervben korrigálni kívánná műveltségünknek ezt a hiányosságát. Talán a nemzetiségi gyűlölettől terhes közép-kelet-európai légkörben nem lenne felesleges felidézni a feketékért életét áldozó John Brown történetét.”
Tőlem távol áll az a harcos magatartás, amelyet John Brown képvisel, mégis bevallom, hogy inspirál az ő személye. Minden megszólalása, minden tette és minden róla szóló emlékezés egy olyan ember képéhez vezet, aki prófétai lendülettel állt ki az igazságért egy olyan korban és környezetben, ahol elhatalmasodott az igazságtalanság.
Elítélendő mindaz az erőszak, amit elkövetett, mégis elgondolkodtató, hogy vajon mi az az ügy ma a 21. században, amiért mi ennek tizedét lennénk képesek megtenni. Amiért mi képesek lennénk bármennyi pénzt és időt áldozni, vagy amiért akár képesek lennénk az életünket adni.
Különösen annak fényében, hogy John Brown nem személyes érintettsége miatt tette, amit tett. Gyerekkori visszaemlékezésében ír egy élményéről: tanúja volt, ahogy egy fehér férfi vaslapáttal agyonvert egy fekete gyermeket. Nem tudta megállni, hogy ne tegye fel a kérdést: vajon Isten nem teremtője és édesatyja a végtelen gyűlölet és brutális erőszak áldozatának is? A Szentírás nyomán pedig arra jutott, hogy de igen, és hitt ebben az Istenben. Hitt egy olyan Istenben, aki teremtője minden embernek. Akinek gondja van az övéire. Aki igenis meghallja a szenvedők hangját, és véget vet a fogságnak. És mivel hitt, ezért cselekedett, hogy végre eljöjjön az az ország, amelyet Istene meghirdetett.
Vajon mi az az ár, amit mi ezért meg mernénk fizetni?
Ez a bejegyzés eredetileg 2023. március 17-én jelent meg Substack felületünkön. Ha tetszett és nem akarsz lemaradni a többiről, kövesd Facebook-oldalunkat és iratkozz fel Substack hírlevelünkre, ahol személyesebb tartalmakat is meg szoktunk osztani olvasóinkkal a minket leginkább érdeklő témákban a kereszténység, a kultúra és a közélet találkozási pontjain, minden pénteken.
1A puska is megérne egy külön misét, hisz azt a típust, amelyet Brown a kezében fog a festményen, „Breecher Bibliájának” hívják. Henry Breecher protestáns lelkész és gyülekezete fegyverek adományozásával támogatta az abolicionista mozgalmat, mindezt pedig úgy leplezték, hogy a fegyverszállítmányokat tartalmazó fadobozok felső részét Bibliákkal tömték ki.
2Egyet még hadd említsek meg, ami nekem kifejezetten tetszett. Egy konföderációs katona írja le az Unió fogolytáborából, hogy a következő szavak ébresztették fel egyszer: „A liliomok szépségében, a tengeren túl Krisztus megszületett, / Olyan dicsőséggel a keblén, mely megváltoztat téged és engem, / Ahogy ő meghalt, hogy az embereket szentté tegye, / úgy haljunk meg mi is, hogy az emberek szabadok legyenek.”