Mikó-Prém Alexandra Berettyóújfaluban élő dúla, református teológus és doktorandusz, korábban kórházlelkészként is szolgált, most pedig az Emma Egyesület ukrajnai menekült anyákkal foglalkozó szociális segítője. Anyák napja alkalmából vele beszélgettünk az anyák megítéléséről és helyzetéről és a gyermekágyas osztályok lelkigondozási lehetőségeiről. Arról, hogyan jelenik meg az élet minden területén az a tapasztalat, hogy az anyákat nem veszik komolyan, és arról is, milyen változást hozhatna az egyházban, ha a Biblia anyasággal kapcsolatos szakaszait jobban ismernénk.
Hogyan látod az anyák helyzetét, az anyaság megítélését ma Magyarországon?
Röviden: szerintem nem veszik őket komolyan. És ez az összes, anyasághoz kapcsolódó altémára igaz, hiszen megjelenik a nők munkaerőpiaci helyzetében, a megítélésükben, a munkabérükben, a beteg gyerek gondozásának felelősségében, a láthatatlan munkában. Azt sem veszik komolyan, amikor arról beszélnek a nők, hogy ez számukra teher, mert az anyasággal járó rengeteg feladat egy embernek nagyon sok. Nem veszik komolyan a férfiak – tisztelet a kivételnek –, és nem veszi komolyan a társadalom, nem foglalkoznak vele. Az egészségügyi és a szociális ellátórendszer is így viszonyul a nőkhöz; nagyon sok példát láttam arra az egészségügyben, hogy nem veszik komolyan a nők, az anyák panaszait. Találkoztam olyan esettel, hogy vajúdott a kismama, szólt a személyzetnek, de nem hitték el neki, hogy fájásai vannak. Műszakváltáskor, már a következő ügyeletes orvos vette csak komolyan a jelzését. Kiderült, hogy már 4-5 centire kitágult addigra, szóval már az első jelzéskor is a vajúdás elején tartott, de kellett egy olyan orvos, aki komolyan is vette, amit mond. Ilyesmi gyakran előfordul, nagyon sok intézményben.
Min múlik az, hogy emberszámba veszik-e az anyákat a kórházakban vagy sem?
Ez leginkább emberfüggő. Szakember-, orvos-, szülésznő-, ápolófüggő az, hogy ki hogyan viszonyul a kismamákhoz, az édesanyákhoz.
Amit a nők megfogalmaznak, legyen az társadalmi probléma vagy a saját problémáik, azt sokan egyszerűen nem értik, nem tudják elképzelni, mert nem voltak sosem ilyen helyzetben, és nem értik, hogy mi lehet a nehéz benne.
Ugyanez igaz a gyermekágyas anyákra is. Számukra fájó lehet az a klasszikus mondat, hogy „de hát te csak otthon vagy a gyerekkel”. El szoktam mondani a szülésfelkészítő alkalmaimon, hogy
csak a szoptatás naponta ötszáz kalóriát éget el, és akár nyolc-tizenkét órát is kitehet az első hat hétben.
Ez akár az első három hónapra is vonatkozhat, amíg a baba nem tanul meg hatékonyan szopizni, és az anya is belejön. Az, aki ezt nem csinálta, nem tudja elképzelni, hogy szoptatni mekkora meló, és ezért nem érti a környezet, hogy mégis mi ebben a fárasztó. Pedig kitesz egy teljes állást a ráfordított idő és energiamennyiség, és erre még jön a többi feladat, akár a nagyobb gyermekek ellátása, akár a házimunka. Amit pedig az anyák megélnek kicsiben, tükröződik nagyban a társadalomban is: nem veszik őket komolyan.
Hogyan látod, mi segíthet azon, hogy ez megváltozzon?
A szemléletformálás, akár a saját környezetünkben, akár nagyobb nyilvánosságban. A szülésfelkészítők során és dúlaként is minden alkalommal az apáknak is elmondom, hogy milyen otthon lenni egyedül, hónapokon keresztül egy pici babával. Nyilván az apa helyzete, az ő szempontja is számít – mert persze arról is beszélni kell, milyen nehézségei lehetnek az apává válás folyamatának –, de hogyha tudnak egymásról, arról, hogy mi zajlik a másikban, akkor tudnak megértőbben fordulni egymáshoz és esetleg segítséget kérni. Ez szerintem nagyon fontos, mert ez lehet az alapja annak, hogy saját környezetünkben, családunkban, munkánkban és baráti körünkben ezt a szemléletformálást elkezdjük. Mindemellett természetesen ugyanennyire fontos rendszerszinten is képviselni ezeket az ügyeket.
Dúlaként és az Emma Egyesület szociális segítőjeként az ukrajnai menekült anyákkal foglalkozol. Nekik milyen kihívásokkal kell szembenézniük, és hogyan segítitek őket?
Dúlaként az első kismamám is egy ukrajnai menekült volt, egy kárpátaljai magyar roma nő, akinek a szüléskísérését önkéntesen vállaltam.
A menekült nőkön keresztül egy másik világot ismerek meg – az ő világukat.
Bizonyos szempontból elvarázsol ez a világ a maga szépségeivel és fájdalmaival. Megérintő, ahogyan ezek a nők megélik a nőiségüket. Megértettem, miért van annyi gyermekük azoknak a menekült nőknek, akikkel én kapcsolatban vagyok: mert
a párkapcsolatukban nem mondhatnak nemet a szexuális együttlétre.
Éppen ezért az Emma munkásságának egyik fókusza az edukáció, a nem kívánt terhességek megelőzése, a tájékoztatás a fogamzásgátlás lehetőségeiről és az ehhez kapcsolódó orvosi vizsgálatok biztosítása. Megérintő látni, hallani, amikor egy fogamzásgátlással kapcsolatos folyamatban, az orvosi vizsgálat során a nő második kérdése, hogy nem kell-e tartózkodni a nemi élettől, mert nem szeretné, hogy ez esetleg negatívan hasson a kapcsolatára.
Ráadásul ezekben a közösségekben tabutéma a fogamzásgátlás, így ilyen eszközökkel élni kihívást jelent a nők számára.
Szintén nehézség, hogy nagyon szégyenlősek, ami megnehezíti számukra az orvosi vizsgálatok igénybevételét és a szülésélményt. Az Emma munkásságának másik fókusza a kismamák kísérése.
A menekült nők számára kihívást jelent a menekült élethelyzet is, hiszen egy idegen országban élnek, adományokból és mások jóindulatából. Honvágyuk van, családok szétszakadtak, a férfiak, akik át tudtak jönni, eljárnak dolgozni, sokan csak messze, Pesten vagy akár Győr környékén találnak munkalehetőséget, így a kismamák egyedül élik meg a várandósságukat. Van olyan édesanya, aki már kismamaként jött át, van, aki itt lett várandós.
Az idegen ország számukra ismeretlen szülészeti rendszert és protokollt tartogat.
Az én munkám része az is, hogy a magyar protokollra, beavatkozásokra felkészítsem őket. Ukrajnában például választhatnak az édesanyák a hüvelyi szülés és a császármetszés között, és kérhetik császár során a művi meddővé tételüket. Ezért teljesen új helyzet volt számukra, hogy erre Magyarországon nincsen lehetőségük. El kellett nekik mondani, hogy nálunk ez hogyan működik, és miért van így. Tehát ismertetjük a beavatkozásokat, és segítjük őket abban, hogy a magyar szülészeti ellátórendszerben és ellátás során is megtalálják a saját útjukat, a saját helyüket. Védőnői rendszer például Magyarországon kívül nincs máshol, erről sokat beszélünk nekik. Van, aki tehernek éli meg, hogy ennyiszer kell védőnőhöz menni. Van, aki meg azt mondja, hogy milyen jó, hogy így mindent tud, tudhatja, hogy rendben van a baba, csak néha fárasztó.
Kórházlelkész is voltál; mik voltak ezzel kapcsolatban a tapasztalataid? Foglalkoznak, foglalkozhatnak a gyermekágyas osztályon fekvő anyákkal a női lelkészek, vagy inkább a beteglátogatás, kórházi istentiszteletek megtartása a fő feladatuk?
Én úgy látom, hogy foglalkozhatnak, de kevés rá a példa. Budapesten van egy lelkésznő, aki kifejezetten meddő párokkal foglalkozik, őket segíti, és igény esetén tovább kíséri a családokat, amikor már babavárásban vannak.
Nem jellemző, hogy lelkészek foglalkoznak várandósokkal vagy gyermekágyas osztályon fekvő anyákkal.
Ebből a szempontból talán úttörő voltam, és az egyik legnagyobb dicséret, amit kaptam a közvetlen felettesemtől, hogy én nyitottam fel a szemét arra, hogy mennyire fontos a lelkészi szolgálat a szülészeten. Kezdetben nekem is voltak kétségeim, mert él az emberekben egy olyan kép, hogy a szülészeten, gyerekágyas osztályon mindenki boldog, hiszen ott az élet születik, ránk pedig a haldoklók mellett van szükség. Én is ezzel a bizonytalansággal indultam el először, de rögtön az első két-három, gyermekágyas osztályon tett látogatás után megerősödött bennem az az elhívás, hogy igenis van ennek létjogosultsága, és van rá szükség. Nagyon gyakran jártam úgy, hogy
bementem a szülészetre, gyerekágyas osztályra meg a várandósok közé, és sírtak az anyák.
Nem azért, mert megríkattam őket, hanem mert elkezdtem velük beszélgetni, hogy hogy vannak, elkezdtek mesélni, és nagyon sok feszültség, szomorúság, frusztráltság, fájdalom jött felszínre bennük. Ha befektették őket a kórházba, és volt otthon nagyobb gyermek, az viselte meg őket; vagy a baba egészségéért aggódtak; vagy az egészségügyi rendszerben érték őket nehézségek. Az anyává válásnak a nehézsége, hogy egyik napról a másikra kikerül az ember testéből a baba, akit életben kell tartani, akit még nem ismerünk és, aki sír. Miért sír? Miért nem megy a szoptatás? Néha csak annyira volt szükség, hogy megnyugtassam az édesanyát, hogy az első napokban nincs nagy mennyiségű tej, és ez nem azt jelenti, hogy nincsen teje. Megnyugtatásra volt szükségük és arra, hogy kiadják magukból a kétségeiket. Beszéljenek a szülésükről, szülésélményről, ha császár volt, ha hüvelyi.
Többször megjelent annak a nehézsége, hogy rájuk van bízva egy élet, és csak rajtuk múlik, hogy ez az élet megmarad-e, és tud-e növekedni.
Rengeteg a családbarát intézkedés, és láthatjuk, hogy ezen a téren is szövetségeseknek tekinti a kormány az egyházakat. Hogy látod, mennyire támogatják az egyházak az anyákat a gyakorlatban? Jelen vannak a szülészeti ellátásban, a gyermekágynál valódi segítőként? Van anyákat érintő lelkigondozás, vagy az előítéletesség az erősebb? Kap egy anya valódi segítséget egyháztól, gyülekezettől, ha nincs jól?
A kérdés első részére most külön nem térnék ki, ami a második részét illeti: az esküvőnél és a keresztelőnél vagyunk jelen, és jó esetben vannak még baba-mama körök a gyülekezetekben, amik nagy értéket képviselnek. De az esküvő és a keresztelő között nem igazán foglalkozunk a párokkal. Egy komplikációmentes, rendben lévő várandósságnál, szülésnél és házasságnál az esetek többségében nincs jelen az egyház. Akkor van jelen, és valószínűleg a párok is akkor fordulnak inkább segítségért vagy lelkigondozóhoz, amikor nehezített fogantatással, meddőséggel szembesülnek, vagy elveszítenek egy babát. Ezek is nagyon-nagyon fontos témák. Ám az anyaság krízisei csak ilyen problémák, veszteségek esetén merülhetnek fel, miközben
a várandósság, a gyerekágy és az anyává válás már önmagában is egy normatív krízis.
Egyszerre jó, mégis nagyon nehéz életszakasz, ahol a segítségnyújtás és az információ átadása preventív hatású lehet. Ezekkel csökkenteni lehet a gyermekágyi depresszió kialakulásának esélyét vagy azt, hogy az anya túlterhelt legyen, és lehetne folytatni a sort.
Nekem személyesen a dúlává válásom és az anyává válásom útján is komoly erőforrást jelentett a gyülekezeti baba–mama kör, ahova jártam. Emiatt is azt gondolom, hogy egy anya kaphatna valódi segítséget az egyháztól, a gyülekezettől, ha nincs jól, de itt is ugyanaz érvényes, mint az egészségügy esetében. Pedig
az egyháznak óriási lehetőségei lennének ezen a területen.
Egyrészt, mert az már önmagában nagy értéket képviselne, ha ilyen témákat felkarolna. Másrészt, mert nagyon nagy erőforrásokkal rendelkező intézmény, és itt most nemcsak az anyagi erőforrásokra gondolok, hanem arra a közösségszervező, összetartó erőre is, ami jelen van a gyülekezetekben.
Milyen előítéletek övezik az anyákat, anyaságot az egyházi közegben? Milyen teológiai kritikája lehet ezeknek az előítéleteknek?
Alapvetően nem tudok általánosságban anyákat érintő előítéletről beszélni, nem találkoztam ilyennel, inkább olyan esetekben találkoztam vele, amikor mondjuk egyedülállóvá válik egy anya, vagy amikor lemondanak egy gyermekről, tehát amikor abortusz történik. Ilyen esetekben vannak előítéletek. Más esettel nem találkoztam. Inkább ugyanazt tudom mondani, ami társadalmi szinten is igaz, hogy nem veszik komolyan egyházi körben sem a nőket, de ez szerintem nem egyházakat érintő probléma, vagy nincs benne olyan tartalom, ami kifejezetten a hithez köthető.
Viszont abban biztos vagyok, hogy
ha a Bibliában előforduló, anyaságot és szülés körüli időszakot érintő témákra, teológiai tartalmakra nagyobb hangsúlyt fektetnénk, és ezeket jobban ki lehetne bontani, akkor megkaphatná az anyaság azt a méltóságot, ami járna neki.
Az is nagyon érdekes kérdés, hogy Istent Atyánknak nevezzük, pedig Istenben ott van az anya is. Azt tanultam a teológián, hogy Isten se nem férfi, se nem nő. Nem mondhatjuk azt, hogy Isten csak és kizárólag apa, Atya lehet. Igen, Jézus így hivatkozott rá egy patriarchális társadalomban, és tudjuk azt is, hogy a példázatokban vagy Istenről szólva az adott kor és társadalom képeit és gondolkodását használta.
Nem akarom ezzel azt sugallni, hogy kezdjük el Atya helyett Anyának szólítani Istent, de nagyon fontos lenne az a fajta szemléletformálás az egyházban, hogy Istennek nincs neme – se nem férfi, se nem nő.
Megtalálható benne a férfi és a nő teljessége, valamint az apa és az anya teljessége is. Nagyon sok anyasághoz köthető kép van a Bibliában. Az egyik kedvencem az a szakasz, amikor arról beszél Pál Istenre hivatkozva, hogy mindnyájan őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ez pedig az anyaméh képe: olyan, mintha Isten a szíve alatt hordaná az embereket, mint ahogyan a várandós édesanya szíve alatt hordja a gyermekét. Ezeket a képeket oda kellene tenni az Atyaisten képe mellé, ez nagyon fontos lenne.
Jézus Krisztus pedig, az Isten Fia, aki értünk megszületett, szülőcsatornán keresztül jött a világra. Fontosak a történelmi helyek és tények is: hogy Izraelben élt, Jeruzsálemben járt, ezek mind szent helyek, ahol Jézus járhatott, de az is fontos üzenet kellene legyen, hogy Jézus kilenc hónapig Mária méhében volt, és ugyanúgy született meg, mint ahogy mi, ami nagyon fontos abból a szempontból, hogy ő valóságos ember. Ezért a szülésnek, meg a szülőcsatornának lehet egyfajta szentsége. Ezek a teológiai gondolatok pedig meg tudják adni a szülés, a perinatális időszak és az anyaság méltóságát. Természetesen fontos nőjogokkal, általánosabb női szempontokkal is foglalkozni, de ha az egyházról beszélünk, már az is elég lenne, ha meglátnánk, hogy mindez benne van a Bibliában: az anyaméh istenszimbólum és a szülőcsatorna megszentelt tér.
Ha tetszett ez a bejegyzés és nem akarsz lemaradni a többiről, kövesd Facebook-oldalunkat és iratkozz fel Substack hírlevelünkre, ahol személyesebb tartalmakat is meg szoktunk osztani olvasóinkkal a minket leginkább érdeklő témákban a kereszténység, a kultúra és a közélet találkozási pontjain, minden pénteken.