Darren Aronofsky új filmje egy teológiai kincsesbánya – azt mutatja meg, mi a következménye annak, ha az embertelen Istent képviseljük a kegyelmes Isten helyett. Méghozzá olyan emberi interakciókban, amikor általában nincsenek szemtanúk.
Nem véletlenül foglalkozunk ezen a felületen újra és újra a spirituális hatalommal való visszaéléssel és a test és lélek szétválasztásának problematikus teológiai hagyományával. Úgy tűnik, hogy ez a két téma mostanában minden felekezet, bármilyen kereszténységet érintő eset, film vagy regény repedései közül felfakad, ahol csak utat talál magának, mint a betonhasadékok és térkövek között is kizöldülő természet májusban.
A test lélekről való leválasztásának óriási teológiai hagyománya van. Ennek alapja az az – egyébként rengeteg értékkel is járó – elképzelés, hogy ne a test szerint éljünk, mert az bűnös és kárhozatra méltó, hanem a lélek emberei legyünk.
Mintha a lélek nem lehetne egyébként ugyanolyan bűnös, részrehajló és beteg, mint a test.
Szükségszerűen az mindkettő, de mindkettő a részünk, mindkettő mi vagyunk (mi = emberek). Azt képviselni, hogy test = bűnös; lélek = szent, legalább annyi manipulációt, elfojtást, elnyomást és gonoszságot szülhet, mint amennyi szégyent és szenvedést hozhat, ha kizárólag a test szerint élünk. Persze, emberségünkből adódik az is, hogy nem élhetünk csak egyik vagy csak másik szerint, ezek szükségszerűen összeérnek, egymás tükrei, egymásról szétválasztani őket - szerintem - szintén vétek.
Persze, ha nagy L-lel íruk, már azt jelenti ez a tanács, hogy a Lélek, vagyis a Szentlélek emberei legyünk; ez már közelebb áll szerintem az igazsághoz, és tágasabb perspektívát is kínál. Pünkösdvasárnap ilyesmiken gondolkoztam, mielőtt megnéztem A bálna című filmet. Erről annyit tudtam, hogy egy túlsúlyos angoltanárról, Charlieról szól (akit a nagy visszatérő Brendan Fraser alakít), aki (kikapcsolt kamerával) esszéíró online kurzusokat tart, ám arra nem számítottam, hogy a spirituális abúzus következményeinek tanmeséje kerekedik majd ki a történetből. (Ahhoz, hogy ezt a részt ki tudjam fejteni, sajnos elkerülhetetlenül spoilereznem kell.)
A film drámája a Római levél 8. fejezetének alábbi versei köré sűrűsödik:
„Így tehát, testvérek, nem vagyunk a testnek lekötelezve, hogy a test szerint éljünk. Mert ha test szerint éltek, biztosan meghaltok, de ha Lélekkel megölitek a test szerinti tetteket, élni fogtok.” (Róm 8,12–14)
Ez az az ige, amelyik végig ott terjeng a főszereplő Charlie 270 kilós testének kipárolgásai, döngő léptei alatt; ez van egy kulccsal elzárt szoba szekrényén lapuló piros Bibliában rikító narancssárgával kiemelve, és ez adja szerintem az egész film zseniális feszültségét is, mert megmutatja, hogy
csak test szerint élni pusztító, de még mindig emberibb, mint az elnyomott lélek útját választani, amelyet – a film szereplői számára – egy keresztény közösség kínált.
A film vezérfonala egyébként a haldokló főszereplő mint apa utolsó kétségbeesett kísérlete arra, hogy kamasz lányával újra kapcsolatot teremthessen, akit nyolcéves korában elhagyott – egy férfiért. E mögött a réteg mögött fakad fel a főszereplő döntéseinek következménye (úgy, hogy az egész történet egyetlen szobában játszódik, tehát nincsenek flashbackek), és így derül ki mindaz, ami a döntések mögött húzódik: a menekülés egy zárt felekezettől és az általa képviselt büntető Isten elől. Charlie és a körülötte lévő emberek legalább annyira szenvednek ettől, mint amennyire Charlie döntéseinek következményeitől. Lenne kegyelem, de nem találkozhatnak vele.
A bálna Samuel D. Hunter, egy idahói konzervatív keresztény közösségben melegként felnőtt szerző díjnyertes színdarabjának adaptációja, és ez a sokrétű tapasztalat átitatja a karaktereket is. Ott van – pontosabban itt, velünk egy szobában, Charlieval – Tom (Ty Simpkins), a véletlenül betoppantó hittérítő, aki megmenti a főszereplő életét, és Charlie ápolója, Liz (Hong Chau alakítása majdnem Oscar-díjat ért, de simán a kezébe nyomtam volna), a kiábrándult vallássérült nő élő szobra, aki könyörtelen és nyers Tommal, és hamar ki is derül, hogy miért.
Liz szülei Tom szektájának vezetői voltak, őt kitagadták, bátyja pedig „az egyházba halt bele”. Hogy mit jelent ez a mondat, az a film végére bontakozik ki: a prédikátor meleg fia folyamatosan a szerelme (a főszereplő, Charlie) és az egyháza tanításai, valamit a Róm 8,12–14 között őrlődött, ebben a küzdelemben végül szó szerint elfogyott – Liz utalásaiból derül ki, hogy vélhetőleg alultápláltság okozta a halálát.
Az életében szerelme, Alan elvesztésével keletkezett űrt – kegyelmes Úrral való találkozást nem is remélve – töltötte be Charlie aztán zabálással.
Charlie és Tom utolsó párbeszédénél szerintem semmi nem írja le pontosabban azt, hogy mennyire embertelen lehet a hittérítő elvakultság. Tom ugyanis megtalálja a zárt szobában a Bibliát, abban a rongyosra firkált igeszakaszt a Róm 8-ból, és megmentői hévvel Charlie elé tárja, hogy számára még van ebből kiút: csak el kell hagynia azt, hogy a test (angolul flesh, vagyis inkább hús) szerint éljen. Alan ezt nem tudta megtenni, lám, meg is lett a következménye. Charlie visszakérdez, hogy ez vajon azt jelenti-e szerinte, hogy Alan az ő szerelmük miatt halt meg, Tom szemrebbenés nélkül igennel válaszol. Charlie ezen a ponton végre kiáll magáért és szerelmükért, vallásos nézőként pedig már nem a főszereplő látványa, hanem inkább a hittérítő miatt érezhetünk szégyent. Aki ezen a ponton kihagyja azt a lehetőséget, hogy megnyugvást adjon és a kegyelmes Istenhez vezesse el a szenvedő lelkét.
Pedig a filmnek ezen a pontján már túl vagyunk mindenen: a melegpornót néző és a túlzabálás után hányó Charlien, akit minden undorító körülmény ellenére mégis a szívünkbe zártunk, mert a zsírrétegek alatt egy végtelenül kedves, jóindulatú ember lakik, aki hisz a hallgatói és kegyetlen lánya (Sadie Sink) jóságában, hisz az emberekben és az őszinteségben, és éppen bűneivel együtt lesz az emberség szívünkhöz is közel lépő mintaszobra.
Aki hozott hibás döntéseket, de azok a sajátjai voltak, és következményeiket most, azok valóban nyomasztó súlya alatt elhordozza, és kész tenni azért, hogy jóvátegye. Ám a megváltást végül ebben a filmben nem a büntető Isten, hanem az emberségbe – és lányába – vetett hite fogja elhozni neki.
A film főszereplői – miként sokszor azok is, akik elfordulnak az egyháztól – a lélek lehető legegészségesebb menekülési útvonalát választják. Gyarló, emberi módon próbálnak védekezni, testük és szokásaik így válnak segélykiáltássá a lélek pusztító elnyomásával szemben. Azt üzenik:
lehet, hogy halálra zabálom magam, lehet, hogy homoszexuális vagyok, lehet, hogy alkesz, de ez az én döntésem, és még ez is jobb, mint egy büntető Isten árnyékában összezsugorodva élni az életem. Még az én elcseszett döntéseim is jobbak ennél.
Fenntartva a lehetőségét annak, hogy természetesen az ember maga is mindig felelős saját életéért, és nem lehet az egyén nyomorúságát egy közösségre húzni, ennek a felületnek az olvasói talán mindenkinél jobban értik, hogyan szivároghat le a zsigereinkbe vallásos neveltetésben részesülőkként a félelem a bűnösségtől, és hogy milyen változatos módon tudja az ember önsanyargatásba fordítani a soha meg nem tapasztalt kegyelmet.
Szóval arra jutottam, hogy – akár tévtanítás, akár nem –, az az Isten, akiben én hiszek, nem ilyen. Egyszerre teremtett engem testben és őriz, bátorít lélekben. Most éppen arra bátorít, hogy bízzak meg jobban a testemben, a gyógyulás folyamatában. És szeressem azokat is, akik elcseszett döntéseket hoznak, mert így tudok magamnak is megbocsátani, ha hibázom, így tudok bízni abban, hogy Isten is megbocsát nekem, ha elcseszett döntést hozok, így tudom a kegyelmes Istent képviselni, így veheti át bennem a helyet a szeretet az ítélkezés felett – és mind tudjuk, szintén Pál apostoltól, hogy ha az nincs bennem, akkor csak kongó csont, repedezett bőr, rengő háj és hang nélkül zengő cimbalom vagyok.
Ha tetszett ez a bejegyzés és nem akarsz lemaradni a többiről, kövesd Facebook-oldalunkat és iratkozz fel vagy fizess elő Substack hírlevelünkre, ahol személyesebb tartalmakat is meg szoktunk osztani olvasóinkkal a minket leginkább érdeklő témákban a kereszténység, a kultúra és a közélet találkozási pontjain, minden pénteken.