Sztereotipikus Barbie a Barbie-álomvilágban mindennap élete legjobb napját éli. A feminista utópiára hajazó Barbie-társadalomban bölcs nők (Barbiek) irányítanak mindent, az építkezésektől kezdve Barbieland legfelsőbb bíróságáig, elnökük pedig egy színes bőrű nő. A Barbie-k meggyőződése az, hogy létezésükkel lehetőséget adtak a valóságban a nők felemelkedésére és az önmegvalósításra. A csupa értelmes és nagyszerű feladatból álló munkanap után a Barbie-kat a beach várja, a mi Barbie-nkat (Margot Robbie) pedig Ken (Ryan Gosling) várja leginkább, aki csak akkor boldog, ha kap egy kis figyelem-morzsát Barbie-tól. A strand után tánc és „minden este csajos este” várja a lányokat. Egy ugyanilyen szép napon azonban Barbie fejébe fészeklődik a halál gondolata, és más furcsaságokat is észrevesz magán: lapos lesz a talpa, büdös a lehellete és – a legszörnyűbb, egzisztenciális összeomlást okozó tünet – narancsbőrös a combja. Ezért elindul a valóságba, hogy megkeresse a lányt, aki vele játszik, mivel úgy véli, az ő szorongásai tükröződhetnek rajta.
Innentől válik nagyon érdekessé a film, ugyanis a valóságunk, amelybe Barbie – végül Ken kíséretében – megérkezik, teljesen az ellentéte Barbielandnek. Minden tekintet a rikító gördeszkás szettben Los Angelesbe beguruló párosra szegeződik és Barbie életében először találkozik tárgyiasítással, Ken pedig – az addig mellőzött, szegény Ken – életében először éli meg, milyen, amikor nem nézik levegőnek, és milyen az, amikor férfiak irányítanak mindent. (SPOILER) Gyorsan haza is viszi Barbielandbe a patriarchátus eszményét.
Barbie közben találkozik szorongásai forrásával – aki nem is egy kislány, hanem egy anya. Gloria (America Ferrera) és kamaszodó lánya csatlakozik Barbie-hoz és ami álomutazásnak indul végül egy közösen bejárt, rohadt fájdalmas út lesz: amíg az álomvilágban élő lányból valódi nő lesz. (SPOILER VÉGE) Ez az út pedig tele van egzisztenciális krízisekkel – mind az emberek, mind a Barbie-k, mind pedig a Kenek számára –, mégis könnyesre neveti magát az ember az egészen.
Minden a feje tetejére állt, mégis rettenetesen ismerős és ebben a torz tükörben mindenkinek könnyű magára ismernie.
Mielőtt azonban teljesen szétspoilerezném a filmet, inkább megpróbálom néhány pontban összeszedni, miért nagyon meglepő és fontos alkotás, és a végére néhány teológiai szempontot is behozok majd.
1. A kamasz lányok illuzórikus valósága tényleg nagyon messze lehet a felnőtt nők életétől.
Kis- és kamaszkoromban nagyon összetartó baráti társaságom volt. Sokfélék voltunk, vagányak, okosak, persze foglalkoztunk pasikkal, de egyáltalán nem ez állt a világunk középpontjában, hanem az, hogy mi is lehet a célunk ebben a világban, hogyan segítsük át egymást családi nehézségeken, hová menjünk továbbtanulni és bulizni este. Egyetem után – sokunknak a házas- és gyerekes élettel, másoknak más okból, például külföldre költözés miatt – ez a hálózat mintha elpárolgott volna. Nők, anyák lettünk egy olyan társadalomban, amelyik rettenetesen izolálja a nőket és főként az anyákat. Gloria monológja tűpontosan vázolja ezt az állapotot (Munk Veronika Facebook-posztjából szedtem az idézetet):
„Szó szerint lehetetlen nőnek lenni. Gyönyörű vagy, és olyan okos, közben kinyír, hogy nem tartod magad elég jónak. Mintha mindig különlegesnek kellene lennünk, és valahogy mindig rosszul csináljuk.
Vékonynak kell lenned, de nem túl soványnak. És soha nem mondhatod, hogy vékony akarsz lenni. Azt kell mondanod, hogy egészséges akarsz lenni, de közben vékonynak is kell lenned. (…)
Imádnod kell az anyaságot, de nem beszélhetsz állandóan a gyerekeidről. Karriert kell építened, de mindig figyelned kell másokra. Felelősnek kell lenned a férfiak hülyeségeiért, ami önmagában őrültség, de ha erre rámutatsz, azt mondják majd, panaszkodsz. (…)
Soha nem szabad megöregedni, soha nem szabad bunkónak lenni, soha nem szabad felvágni, soha nem szabad önzőnek lenni, soha nem szabad elbukni, soha nem szabad kudarcot vallani, soha nem szabad félelmet mutatni, soha nem szabad kilógni a sorból.
Ez túl nehéz! Túl ellentmondásos, és senki sem ad érmet vagy mond köszönetet! És valójában kiderül, hogy nemcsak mindent rosszul csinálsz, hanem minden a te hibád is.
Egyszerűen elegem van abból, hogy nézem, ahogy én is, és minden más nő belecsavarodik, hogy az emberek elfogadják.”
Erre valóban nem készíti fel a lányokat senki, az álomvilág úgy párolog el, hogy észre sem vesszük és a barátnők védőhálója után a családalapítás sokszor nem pótolja azt a burkot, amiben felnőttünk. Légüres térbe és egzisztenciális krízisek sorozatába kerülünk, ha ebből az egészből ki akarunk törni.
Szóval, igen:
a Barbie babák illuzórikus világa, amiben Ken „csak Ken”, Barbie viszont bármi lehet, tényleg torz tükre a nők valóságának.
A film végső soron azt kísérli meg – roppant szórakoztató módon –, hogy ezt a két világot (a kamaszos álomvilágot és a felnőtt női létet) valahogyan közelítse.
2. A film pontosan mutatja be a nőkre nehezedő terhekből adódó érzelmi kiégést és az agymosást.
A Barbie rímel Emily és Amalia Nagoski Érzelmi kiégés című nagy hatású könyvére is, amiben a szerzőpáros a már idézett monológhoz hasonlóan azt állítja, hogy
a nők érzelmi kiégésének az oka az, hogy túl sok, egymásnak ellentmondó elvárás nehezedik rájuk, és ahhoz, hogy ez megváltozzon, egyszerűen a patriarchális társadalmi berendezkedést kell apránként lebontani.
Amíg ez nem történik meg, minden atipikus nő olyan lesz, mint a filmbeli Furcsa Barbie (Kate McKinnon) – a társadalom peremén élő, kicsit őrült bölcs, akit persze a többi Barbie is kiközösít, mégis hozzá menekülnek, amikor beüt a krízis. (SPOILER) Amíg pedig a felismerés nem jön el, addig a patriarchális agymosás áldozatai lesznek, amely azt is képes velük elfelejtetni, hogy könyvet írtak vagy elnökök voltak valaha, és hogy nincs más dolguk, mint hogy kiszolgálják a Keneket. (SPOILER VÉGE)
3. Minden nagyon bonyolult lett, és ez sem a sztereotipikus Barbie, sem Ken életét nem kíméli.
A film nagyon viccesen reflektál arra a krízisre, amelyik a nők térnyerésével mindkét oldalon hatalmas bizonytalanságot és talajvesztést okoz.
Minden sokkal bonyolultabb lett, mint az egyszerű patriarchális világban, amelyet egyáltalán nem tehetünk múlt időbe, de amelyet mégis oly sokan visszasírnak.
Mert hiába rettenetesen elnyomó a patriarchátus, azt legalább ismerjük, és a játékszabályok világosak, ahogyan az is, hogy mi jár annak, aki nem tartja be a szabályokat: sok körböl kimarad vagy ki is esik. Ennek a világnak az ékköve volt a Margot Robbie által alakított sztereotipikus Barbie, aki narancsbőrrel és nem tökéletes megjelenéssel egyszerűen úgy érzi, hogy nem lehet többé önmaga. És ott van szegény mellőzött Ken, aki semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy ne nézzék levegőnek. És bár ebben is van igazságtalanság, ami miatt Ken annyira rettenetesen élvezi a patriarchátust, ám végül Kennek is el kell fogadnia, (SPOILER) hogy Barbie nem szerelmes belé, és más céljai is vannak az életben, mint hogy Ken párja legyen. (SPOILER VÉGE)
4. Lehet, hogy sok férfinak ez sok, de végre egy film, amelyik ki merte próbálni, milyen, amikor csak sztereotipikus férfiképekkel dolgozik.
Mivel generációk nőttek fel olyan popkulturális tartalmakon, amelyekben kizárólag sztereotipikus nők szerepeltek, ennek a görbe tükörnek már nagyon itt volt az ideje. Ahogyan annak is, hogy együtt nézzünk ebbe bele, és együtt kacagunk rajta nagyokat.
5. A férfiak levegőnek nézése nem jó, de nekik is meg kell tanulniuk ezt elviselni.
Természetesen nemcsak Barbie él át egzisztenciális krízist, hanem Ryan Gosling is mint Ken, és az ő története (és alakítása) abszolút megérdemel egy külön bekezdést. Ken minden vágya Barbie, Barbie-nak azonban kerek az élete Ken nélkül, hiszen mindene megvan, ami babai méltóságához szükséges: értelmes életcélok, csodás Barbie-ház, barátok, pink csúszda a hálószobájából a kertjébe. Ken viszont „csak Ken”, aki Barbie nélkül nem is tudja magát értelmezni. (A mi valóságos társadalmunkban ez is fordítva szokott lenni, csak éppen pink csúszdája nem szokott lenni a férfiaknak, de egzisztenciájuk, kapcsolataik, pozíciójuk igen.) Mikor Ken belátja, hogy Barbie nem szereti, és hogy ők valójában sosem lesznek egy pár, mindketten elindulnak egy olyan úton, ami az illúziókkal és szerepekkel való leszámolás után a reális énkép és a realitás (persze csak képletesen, hiszen még mindig Barbielandben járunk) irányába vezet. Kennek fel kell fedeznie önmagát, hogy kicsoda ő valójában Barbie nélkül, Barbie pedig nem a képzelet szeretne lenni többé, hanem a képzelő.
6. Barbielandtől keletre
Bár a filmnek nyilvánvalóan nem célja spirituális mélységek felmutatása egy játékvilág és a játékvilágot életre hívó valóság közötti kapcsolatot bemutató filmben, azért az alkotó és alkotott problematikájánál abszolút ott van a teológiai párhuzam lehetősége. Már a film kezdése is erős biblikus párhuzammal él: egyfajta „kezdetben volt a Barbie” eredetmítosz ez, amiben új szerepmodell jelenik meg az addig kizárólag babákkal játszó kislányok előtt, mint egy látomás.
A Vogue májusi számában maga Greta Gerwig, a Barbie rendezője és társírója hasonlította Barbie-t és Kent Ádámhoz és Évához. „Barbie-t találták fel először – mondta. – Ken-t Barbie után találták fel, hogy Barbie pozícióját a szemünkben és a világban fényesítse.
Ez a fajta teremtésmítosz a Genezis teremtésmítoszának az ellentéte.”
Gerwig már korábban is játszott teológiai témákkal – leginkább a Lady Birdben –, ezért talán nem túlzás belelátni a Barbie-ba sem ezeket a párhuzamokat. Barbieland az Éden egy lehetséges variációja, amiben akkor romlik el minden, amikor a főhős a mulandósággal szembesül, és elkezd kérdéseket feltenni. A film vonalvezetése is merít ebből: Barbie elveszíti a paradicsomot, amelyet az pusztított el, hogy tudást szerzett a „rosszról”, és bemutatja az útját a helyreállításhoz, ami csak az illúzióinkkal való leszámoláson vezethet keresztül. Jobb lett volna, ha Barbie és Ken továbbra is naivan élnek egy paradicsomban, ahol Ken „csak Ken”, és mindenki mindig boldognak tűnik? Vagy a külvilág megismerése valóban tudatosította bennük a szabad akaratukat, és felvértezte őket arra, hogy jobb, teljesebb életet éljenek?
(SPOILER) Barbie a film végén teremtőjével is találkozik, aki legnagyobb meglepetésére felhatalmazza arra, hogy úgy éljen, ahogyan szeretne, ehhez nem kell az ő engedélyét kérnie. (SPOILER VÉGE)
Ahogyan Isten saját maga képére formálta meg az embert, úgy a Barbie (mint baba és mint film is) emberképű alkotás lett, amelyik közben önálló életre kelt. Kicsit talán messzire ment, kicsit felül- vagy alulmúlta alkotója eredeti terveit, de röpke 70 év alatt végül felnőtt és társa szeretne lenni alkotójának a teremtésben (létrehozójának az alkotásban) úgy, hogy
végre leszámol az ember (és a patriarchális világrend) által keltett illúziókkal, amiket olyan sokáig belsővé tett és ő maga tartott fenn.A bejegyzés eredetileg Nagy Szabolcs nevén jelent meg tévesen. A szöveg szerzője Laborczi Dóra, időközben ezt javítottuk. Ha tetszett ez a bejegyzés és nem akarsz lemaradni a többiről, kövesd Facebook-oldalunkat és iratkozz fel vagy fizess elő Substack hírlevelünkre, ahol személyesebb tartalmakat is meg szoktunk osztani olvasóinkkal a minket leginkább érdeklő témákban a kereszténység, a kultúra és a közélet találkozási pontjain, minden pénteken.