A bennem élő értelmiségi szégyennel tekint arra, hogy milyen keveset olvasok kedvtelésből, és milyen lassan teszem azt. Néha elindul bennem a szorongás, hogy nem töltöm eléggé hasznosan az időmet, így az utóbbi hónapot Rachel Held Evans Inspired: Slaying Giants, Walking on Water, and Loving the Bible Again (Inspirált: Legyőzni az óriásokat, vízen járni és megszeretni újra a Bibliát) című könyvével töltöttem.
Rachel Held Evans az elmúlt évtized egyik legismertebb keresztény bloggere, írója. Története valahol ott kezdődik, mint sok mai húszas-harmincasnak az Egyesült Államokban: klasszikus evangelikál gyülekezetben nő fel, merev hitrendszerrel felvértezve, amelynek keretei akkor kezdtek el szétbomlani, amikor megjelentek a kétely első morzsái.
Az Almost Heretical podcastben úgy emlékezik vissza, hogy az evangelikalizmussal való szakítás első löketét egy dokumentumfilm adta meg 2001 környékén, ahol az Egyesült Államok arab hadműveleteiről volt szó. Ebben az USA-t mint megmentőt ábrázolták, amely elviszi a demokráciát az elmaradott arab világba, és megmenti a nőket az elnyomás alól. A filmben újra és újra visszatért egy jelenet, ahol kivégeztek egy harmincöt éves édesanyát a kabuli olimpiai stadionban, Afganisztánban. Mindez sokakban úgy csapódott le, hogy Amerika azért jött, hogy ettől megmentse a világot, de Evans csak arra tudott gondolni: itt van ez az édesanya, akit igazságtalanul ölnek meg mindenki szeme láttára, és mivel muszlim, ezért ő nem üdvözül? Valóban ilyen kizárólagos az az Isten, akiben én hiszek, és akit a Bibliámban megismerek? Első könyve erről az útkeresésről szól, Faith Unraveled: How a Girl Who Knew All The Answers Learned to Ask Questions (Kibogozhatatlan hit: Avagy hogyan tanult meg kérdezni a lány, aki mindenre tudta a választ) címmel jelent meg, ahol a kereszténység kizárólagosságáról így ír:
„Úgy tűnik, hogy sok ember, keresztények és nem keresztények egyaránt, abban a hitben élnek, hogy nem lehetsz keresztény, ha a demokratákra szavazol; nem lehetsz keresztény, ha az evolúcióban hiszel; nem lehetsz keresztény, ha meleg vagy; nem lehetsz keresztény, ha kérdéseid vannak a Bibliával kapcsolatban; nem lehetsz keresztény, ha toleráns vagy más vallásokkal szemben; nem lehetsz keresztény, ha iszol és dohányzol; nem lehetsz keresztény, ha a New York Timest olvasod; nem lehetsz keresztény, ha a melegek jogait támogatod; nem lehetsz keresztény, ha depressziós vagy; nem lehetsz keresztény, ha kételkedsz. Meg vagyok győzödve arról, hogy ami a legtöbb embert eltávolítja a kereszténységtől, az nem a tanítványi elköteleződés, hanem a hamis alapelvek. A hamis alapelvek lehetetlenné teszik, hogy a hit képes legyen a változásra. Minél hosszabb a követelmény, az esetlegességek vagy az előfeltételek listája, annál sebezhetőbbé válik a hit a változó környezetre, és annál valószínűbb, hogy lassan kimúlik. Ha az evangéliumra extra elvárások rakódnak rá, az a veszély fenyeget, hogy ezek az ultimátumok a jó hírt is magukkal rántják a mélybe. Az iga olyan nehéz lesz, hogy már csak botladozva tudjuk vinni.”
Az országos és nemzetközi sikert viszont nem ez, hanem egy kísérleti projekt hozta meg számára: egy évig úgy élt, hogy a lehető legszigorúbban próbált minden nőkre vonatkozó bibliai instrukciót betartani. A könyv (A Year of Biblical Womanhood: How a Liberated Woman Found Herself Sitting on Her Roof, Covering Her Head, and Calling Her Husband Master – A bibliai nőiség éve: Hogyan találta magát egy felszabadult nő a tetőn ülve, fejét betakarva, férjét gazdának szólítva) kissé bizarr felütése azonban jó lehetőség arra, hogy általa mélyebben ismerjük meg azt, ahogyan a Biblia világa látja a nőket, és azt, hogy mennyire különbözően tud beszélni különbözői női helyzetekről vagy sorsokról. Mert
értőn olvasva a Bibliát nemcsak az van benne, hogy a nők ne beszéljenek, ne vállaljanak vezető szerepet, és ne legyenek mások, csak engedelmes asszonyok és gyerekszülő gépek.A könyv fejezetről fejezetre ismerteti meg velünk a legkülönbözőbb női attribútumokat a Bibliából, bemutatja azoknak egészen új olvasatát, és kortárs perspektívákkal is kiegészíti azáltal, hogy olyan nőket interjúvol meg, akik sajátosan tudnak beszélni olyan vélt vagy valós értékekről, mint az engedelmesség (haszid zsidó nő) vagy a tisztaság (poligám kapcsolatban élő nő).
És így jutunk el a hosszú bevezető után ahhoz a könyvhöz, amely engem teljesen magával ragadott az elmúlt hónapban. Rachel Held Evans utolsó könyvéről van szó. Harminchét éves korában, tragikus hirtelenséggel hunyt el 2019-ben, férjét és két kisgyermekét hátrahagyva.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy mindennap foglalkozom a Bibliával. Nem tartom magamat a legjobb ismerőjének, sőt bizonyos részleteit tekintve kifejezetten felületes a tudásom. Nagyon sokszor kell újra és újra megbizonyosodnom arról, hogy valóban úgy van-e valami, ahogyan én azt bátran kijelentem az igehirdetésben, a hittanórákon vagy ezekben a bejegyzésekben. Azonban mivel a Biblia egyben a munkaeszközöm is, előfordul, hogy azon kapom magam: valójában nem érdekel, mi is van az adott szövegben vagy éppen amögött. Nem megunom vagy megutálom, egyszerűen átnézek rajta, és a régen összeszedett vagy megtanult megérzéseimre hagyatkozom. Inspirálatlanná válik az olvasásom és az értelmezésem is, és Evans könyve ezt szeretné felrázni.
Ugyanis bibliaértelmezésünk – Evans szerint – akkor jó, hogyha élő és inspirált. Hogyha nem zsákutcába visz az fekete-fehér válaszok aláhúzásával, hanem ezernyi új ajtót nyit meg folyamatos kérdéseinknek. Hogyha hagyjuk, hogy a szöveg felvidítson, felháborítson, megvigasztaljon vagy meggyötörjön.
Ehhez persze az kell, hogy olvassuk a Bibliát, és ne csak úgy olvassuk, mint érinthetetlen bálványt, hanem úgy dolgozzunk vele, mint a „nyírd ki ezt a naplót” típusú gyerek- és felnőttfoglalkoztatókkal. Hisz maga a Szentírás sem úgy keletkezett, hogy azt Isten betűről betűre lediktálta, hogy az emberek egyfajta útmutatóként megtalálják benne életük minden kérdésére adott választ minden egyes történelmi korszakban. Ha kizárólag így gondoljuk, talán éppen arról teszünk tanúbizonyságot, hogy egyszer sem nyitottuk ki igazán, hogy beleolvassunk, mi is rejlik benne. Evans így ír arról, hogy mi a Biblia:
„Az igazság az, hogy a Biblia nem egy könyvként kiadott megoldókulcs. Igazából még csak nem is könyv. Sokkal inkább ősi szövegek sokszínű könyvtára, amely több évszázadot, műfajt és kultúrát ölel át, és amelyet számos különböző szerző írt, különböző nézőpontokból. Ezek a szövegek – más ókori szövegekhez hasonlóan – az évek során többszöri szerkesztésen, átdolgozáson, másoláson és fordításon mentek keresztül. Senki sem rendelkezik az eredetivel. Mielőtt kanonizálták volna őket, tekercsek és kódexek szétszórt gyűjteményeként keringtek, előtte pedig sokuk szóbeli hagyományként öröklődtek.”
Érdekes módon a Szentírással kapcsolatos távolságtartás elsősorban keresztény örökség, a zsidóság hozzáállása egészen más ezekhez a szent szövegekhez, ugyanis a meglévő történetek mellé bátran jegyeztek fel gondolatokat vagy kérdéseket, illetve az általuk hiányosnak látott narratívákat előszeretettel egészítették ki a saját elbeszéléseikkel. Evans is előszeretettel nyúl ehhez a hagyományhoz könyvében, ugyanis minden fejezetet kreatív szövegalkotás vezet fel: egy rövid novella a megerőszakolt szolgálólány, Hágár szemszögéből; egy étteremben játszódó, modern kori forgatókönyv Jób története alapján vagy egy rövid vers a bibliai bestiákról. Ezek nem szájbarágások, nem igazságok, hanem lehetőségek. És egyben bátorítások is lehetnek: arra indíthatnak, hogy mi is ilyen szent játékokra induljunk el; hogy valóban megnyílhasson előttünk mindaz, amit a Szentírásban megismerhetünk.
Mégis, a legfontosabb gondolat számomra a következő volt:
„…a Szentírásban nincs két ugyanolyan ember, aki ugyanúgy találkozna Jézussal. [...] Az örömhír az egész világ számára öröm, ez egyértelmű, de hogy mitől lesz ez valódi öröm, az személyenként és közösségenként változik. A bűntől való szabadulás mást jelent a gazdag ifjúnak, mint a házasságtörésen ért asszonynak. Az örömhír, hogy Jézus a Messiás, másként hat Keresztelő Jánosra, a zsidó prófétára, mint az etióp eunuchra, a pogányra és idegenre. Az üdvösség mást jelent a magdalai Máriának, aki elsőként volt tanúja a feltámadásnak, és mást a tolvajnak, aki Jézus mellett halt meg a kereszten. Az evangélium olyan, mint a történetek mozaikja, mindegyik egy nagyobb történet része, mégis önmagában is gyönyörű és igaz. Nincsen recept, nincsen tervrajz.”
Hajlamosak vagyunk úgy látni a Bibliát, a kereszténységet vagy a saját történetünket, hogy az egy egységes történet része, ami akkor jó, hogyha mindenkié egy és ugyanaz. A kereszténység hangosabbik fele pedig különösen jó abban, hogy egyértelművé tegye mindenki számára: hogyan lehet jól olvasni a Bibliát, és hogyan nem, hogyan lehet Istennek tetsző életet élni, és hogyan nem, és hogyan lehet Isten országában lenni majd, és hogyan nem. Pedig
a Szentírás alapján nem az rajzolódik ki, hogy a kereszténység azoknak az embereknek a közössége, akik mindebben ugyanúgy, ugyanazzal a formanyelvvel és meggyőződéssel hisznek
(aki pedig nem, az elkárhozik!), hanem hogy mi mindannyian, legyünk bármennyire közel vagy távol, belekeveredünk egy olyan történetbe, nagyon sok különböző emberrel együtt, amelynek Jézus van a középpontjában. Az a Jézus, aki mást és mást jelent minden embernek, de aki – és ezt a legjobban még mindig a Bibliában ismerhetjük meg – örömre hív. Arra az örömre, hogy itt valami egészen más lesz, mint amit mi elképzelünk.
A helyes bibliaolvasás pedig arról szól, hogy kíváncsi játékkal vagy éppen feszítő küzdelemmel felszínre hozzuk ezt az örömöt és azt, akiben testté lett ez az öröm.
A bejegyzésben található összes idézet a saját fordításom. Ha tetszett ez a bejegyzés és nem akarsz lemaradni a többiről, kövesd Facebook-oldalunkat és iratkozz fel vagy fizess elő Substack hírlevelünkre, ahol személyesebb tartalmakat is meg szoktunk osztani olvasóinkkal a minket leginkább érdeklő témákban a kereszténység, a kultúra és a közélet találkozási pontjain, minden pénteken.