Kifejezetten tikkasztó szeptemberi délutánon érkezem az aszódi javítóintézetbe. De nem szocioriportot írni jöttem, hanem megnézni egy előadást, amely Petőfi aszódi iskolaéveit dolgozza föl, és amelyet helyiek adnak elő – helyieknek, a nagy sikerre való tekintettel az augusztus 20-i ősbemutató óta most ötödjére. A terem hamar megtelik mindenféle korosztály képviselőivel a haspólós kamaszlányoktól és tetovált fiúktól kezdve a decensen öltözött idős házaspárokig, akik jó eséllyel azt gondolják (ahogy én is), hogy becsületből eljönnek megnézni a szomszédjuk, haverjuk, kollégájuk, osztálytársuk színpadi bukdácsolását – ám a végén az egyértelmű vastaps azt jelzi, hogy az előadásnak sikerült minden várakozást felülmúlnia.
És valóban: civilek raktak itt össze egy profi előadást, amelyben a történelmi hűség keveredik a rendezői és szerzői fantáziával, ám nem megy annak rovására. Mert bár nehezen elképzelhető, hogy Petőfi – szintén evangélikus – meghatározó tanára, Koren István felesége Villont fordított volna franciáról esténként, ahogyan az is vita tárgyát képezi, hogy Petőfi Korenékhez költözött-e, ezek a jelenetek mégis alkalmasak arra, hogy felépüljön belőlük egy történet, amelyben olyannak ismerjük meg a szereplőket, amilyenek valójában lehettek, és mégis valami univerzálisat jelenítenek meg: azt, hogy „a szerelem egy sötét verem”, vagy hogy
Petőfi után kétszáz évvel sem lehet semmi fontosabb a szabadságnál – és a szerelemnél.(A darab erős szövegvilága egyébként a rendező – szintén aszódi – Koblicska Lőte színésznőnek köszönhető.)
„Sietett, mindig sietett, hogy annak a csoportocska emberkének utat mutathasson.“
Aszód fontos állomása Petőfi életének: az akkor tizenkét éves Petrovics Sándort 1835 szeptemberében íratta be édesapja az aszódi evangélikus gimnáziumba, ahol három évig tanult. Aszódon lett először szerelmes, itt próbálkozott először versírással és színjátszással is. A költő evangélikus (és kétnyelvű, szlovák–magyar) háttere közismert, ám az talán kevésbé, hogy első verse is egy evangélikus templomban hangzott el, méghozzá itt, Aszódon – a Búcsúzás, 1838 júniusában.
„Az, hogy Petőfi evangélikus volt, és hogy Aszódon mai napig van egy nagyon erős evangélikus, bár ma már nem csak evangélikus közösség, fontos háttere az esményeknek. Illetve az is megjelenik az előadásban, hogy annak idején élt itt egy komoly zsidó közösség is. Petőfiről pedig tudjuk, hogy határozottan kiállt a zsidók megbélyegzése ellen. Már az ő idejében is előfordult, hogy gyerekek bántottak, megvertek zsidó gyerekeket. Petőfi ezt egyáltalán nem tűrte, nem viselte el azt, hogy kirekesszék vagy bántalmazzák őket azért, mert más vallásúak.
Olyan eset is volt – ez meg is jelenik itt a színpadon –, hogy néhányan megdobálták kővel a zsinagóga épületét, és ezért feltételezhetjük, hogy ez ellen is határozottan kiállt Petőfi” – mondja Koblicska Lőte.
A darab egyébként mai kihívásokra is ügyesen reflektál – Korenné például kockás abroszt terít az asztalra, miközben az oktatás fontosságáról beszél; Koren szózatát a kultúráról – amely szerint nem a kocsmákban kell mellveregetős magyarnak lenni, hanem a kultúra és az oktatás építi a nemzetet – szintén nem lehet nem a mai helyzetre vonatkoztatva értelmezni, miközben a kétszáz évvel ezelőtti kontextusban sem hangzik idegen szólamnak. Az pedig, hogy a kamasz Petőfi szót emel osztálytársai ellen, akik a zsinagógát kővel dobálták, szintén túlmutat a költő igazságérzetén, és tágabb, történelmi kontextusba helyezi a mai napig ismerős közhangulatot. Miközben megmutatja azt, hogy
a mellveregetés mellett a gyűlölködés is több száz éves örökségünk, és azt, hogy legnagyobb magyar költőnk, akit egyik oldalon közhelyparádé és több milliárd forintos kiadások, másik oldalon sznobériába hajló lenézés övez, valószínűleg ebben is példát tudott mutatni.Vagy ahogy a darabban az egyik szereplő megfogalmazta: „Kapott a Jóistentől sokfélét, hogy válogathasson, egyet nem kapott: időt. Azért sietett, mindig sietett, hogy annak a csoportocska emberkének utat mutathasson.“
Az előadás egy mai irodalomérettségi jelenetével kezdődik, amelyben – a múltbeli jelenetekben Petőfit játszó, tizennégy éves fiú (Bagi Mihály) – kihúzza az általa legutáltabb költőről szóló tételt: Petőfi aszódi iskolaéveit. Itt megfogalmazott kritikája szépen leírja azt a problémát, amely Petőfi megítélésében és akár az emlékévvel kapcsolatban is megjelenik. A felelő kifejti, hogy miért nem tartja hősnek Petőfit: hiszen aki értelmetlen halált hal, és özvegyet hagy maga után, az inkább nárcisztikus (ezen a ponton pedig akár a Suhajda Szilárd halála körül kibontakozó internetes bölcsességekre is tekinthetünk párhuzamként).
Ám ahogy megyünk vissza az időben, és nemzetünk költőjének kibontakozó személyiségét figyelhetjük meg testközelből, emberi reakcióiban, a szerelemre, a tanulásra és a művészetre leginkább nyitott életkorban ennek a kritikának az éle is egyre tompul: egy bátor, egyenes, szerelmes és olykor kicsit esetlen kamasz fiú szerethető karaktere bontakozik ki előttünk. Egy olyan fiúé, aki a szűklátókörűség és élhetetlen hagyományok közepette utat tud mutatni.
Az előadás színvonalát tovább emelik azok a bejátszott videóelemek – Puskás Richárd operatőr és Koblicska Örs rendező munkái –, amelyek vagy a színpadi jeleneteket egészítik ki, vagy arra reflektálnak, Petőfi mennyire élő örökség a városban ma is. Sokat lehetne még írni az előadásról önmagában is, ám ami miatt a mai poszt erről az előadásról szól, az az elképesztő energia, amely a színészek játékán, közösségén átjön, ami miatt mind a színpadon játszó, mind az előadásra nézőként érkező aszódiak jobb közösséggé válhattak annak az értékteremtő munkának köszönhetően, amellyé ez a színdarab érett.
„Vagy tiszta erőből, vagy sehogy”
A saját előadás ötlete Hajdú Zsófia Csengétől, a város integrált kulturális intézményeinek vezetőjétől származott, aki rálelt arra a pályázatra, amelyet a Petőfi 200 emlékév alkalmából írt ki az NKA, kifejezetten helyben megvalósuló színdarab támogatására. Kézenfekvő volt, hogy Osváth Gedeon Petőfi aszódi diákéveiről szóló, A halhatatlan diák című művét vigyék színpadra – ám ezt végül annyira átírták, hogy csak nyomokban tartalmazza az eredeti drámát, így a darab címe Halhatatlan lett.
„Gyorsan megírtuk a pályázatot, beadtuk, és miután megnyertük, elkezdtük törni a fejünket, hogy kik lehetnek azok, akik elérhetők lennének, és akik ezt meg tudják ugrani.
Elkezdtük felhívogatni az étteremtulajdonostól az óvó nénin, a tanár nénin, a diákunkon, a barátunk gyerekén, a művházas dolgozón át mindenkit, hogy lenne-e kedve egy ilyenhez, és egyből mindenki igent mondott.
Aztán már csak rendezőt kellett találni, így jött a képbe a szintén Aszódon élő színészpár, Gula Péter és Koblicska Lőte neve” – foglalja össze Hajdú Zsófia Csenge.
A megkeresésre Koblicska Lőte is azonnal igent mondott: „Manapság annyira ritkák a valódi kulturális pályázatok, és ha vannak, azokon általában nem nyerünk, úgyhogy gondoltam, persze, csináljuk! Lesz, ami lesz. Rögtön tudtam, hogy nem valamilyen megúszós, felolvasószínházas megoldást szeretnék, hanem egy olyan produktumot céloztam meg, ami megközelíti azt a színvonalat, amit én emberek elé tehetőnek gondolok. Egyértelmű volt, hogy ha csinálunk valamit, akkor azt vagy tiszta erőből csináljuk, vagy sehogy.”
„Örömjáték volt”
A több hónapos próbafolyamat, amikor egy helyi közösség tagjai délutánonként öttől kilencig munka után az Apesz söröző helyett a művházban azért gyűlnek össze, hogy egy „rendes” színielőadást rakjanak össze, emberfeletti vállalásnak tűnhet. Főként egy – a rendezőt kivéve – teljesen civilekből álló társulat esetében, ahol a hangosító a helyi könyvtáros, a világosító pedig repülőgép-alkatrészekkel foglalkozik civilben. Ám a helyi színészek elmeséléséből ez az egész nem így jön le:
„A próbafolyamat végig nagyon jó hangulatú volt. Soha senki nem ment haza megsemmisülve azért, mert most rám szóltak, mert nem jól mondom ezt a részt, mindig nagyon föltöltődtünk” – meséli az egyik szereplő. „A mi közösségünk olyan, hogy járunk az az Apeszba péntekenként, és sokunkat ebből a körből keresett meg Csenge, hogy lenne-e kedvünk játszani ebben a színdarabban. Boldogan igent mondtunk, és ez az egész abszolút közösségformáló hatással volt ránk” – emlékszik vissza a Koren István feleségét játszó – civilben egyébként tanár – Péter Katalin.
És hogy mi mindent adhat a közösségnek egy ilyen folyamat? „Engem leginkább alázatra tanított. Az elején mindenki tele volt ötletekkel, mondta mindenki a magáét, nem értettük, hogy ezt most miért így és miért nem úgy kell mondani vagy játszani, de olyan profi volt a rendezőnk, hogy teljesen meg tudtunk benne bízni. Végig egyértelmű volt, hogy ő tudja, mire megy ki a játék, és mit miért így vagy úgy csinálunk. Számomra ezért az a nagy tanulság, hogy lehet néha visszább lépni. És amíg az ember tud új dolgokat megtanulni, az őt és a közösségét is fejleszti” – fejti ki Péter Katalin.
Az egyébként multis dolgozó Csányi Gézának pedig, aki a darabban a színitársulat vezetőjét játssza, barátokat és önbizalmat adott az, hogy színpadra állt: „Aki nem csinált még ilyet, az nem tudhatja, milyen fölállni emberek elé úgy, hogy te ott szerepelsz és beszélsz. Ezzel nem lehet születni, ezt meg kell tanulni, ezt meg lehet tapasztalni. És az óriási tapasztalat, amikor saját magad számára is kiderül, hogy ezek szerint ilyet is tudsz, és képes vagy erre. Megemel.”
A Petőfit játszó gimnazistának pályaorientációt adott: szeretne színészkedni a későbbiekben is, és mint mondja, a próbafolyamat során máris annyit tanult, amennyit máshol esélye sem lett volna – vagy csak nagyon sok pénzért. A darabbeli színésznőt játszó – egyébként civilben tanító – Jurinka Tünde pedig azt emelte ki: „Rengeteg szeretet és önzetlen jóság van ebben az egész történetben, és szerintem ez érződik a darabban. Ez egy örömjáték.
Szerintem a mai világban az, hogy ennyire őszintén, nyitottan együtt lehetsz egy közösségben, rendkívül ritka.
Nem voltak játszmák, mert olyan közös célt tűztünk magunk elé, aminek a beteljesülését nagyon jó megélni. A mi világunk szerintem ezt nem ismeri, és nem ad lehetőséget arra, hogy örüljünk egymásnak meg annak, amit közösen – kicsik és nagyok – létrehoztunk.”
„Ha még kilenc előadást meghirdetnénk, az is tele lenne”
„Elképesztő ereje van annak a közösségnek, amit szerintem csak az egy előadásban játszók és az előadás nézői között kialakuló energia, erőtér tud adni. A közösségi élményt a közös jelenidő-megélés adja, az a csoda, ami megszületik ott, akkor, egyszer, és ez minden előadáson más, de mindig ott van, és mindig nagyon intenzív. Létrejön az adó és a befogadó között egyfajta energia, ami nem múlik el, hanem tovább él a város utcáin” – foglalja össze a rendező.
Hajdú Zsófia Csenge szerint „ha az ember Aszódon sétál az utcán, úgy érzi, hogy ott ül a vállán a Petőfi-kultusz – az, hogy itt sétált Petőfi is. És amikor ez odakerül a helyi közösség elé, és nem egy Budapestről jött színész vagy rendező által, hanem olyan emberek adják át ezt az élményt, akik itt élnek, és akiket ismernek, attól még inkább életre kel. Sajnos több előadás már nem lesz, de hogyha még kilencet most meghirdetnénk, az is tele lenne.”
Ha tetszett ez a bejegyzés és nem akarsz lemaradni a többiről, kövesd Facebook-oldalunkat és iratkozz fel vagy fizess elő Substack hírlevelünkre, ahol személyesebb tartalmakat is meg szoktunk osztani olvasóinkkal a minket leginkább érdeklő témákban a kereszténység, a kultúra és a közélet találkozási pontjain, minden pénteken.