Dante Alighieri Isteni színjátékában megdöbbentő részletességgel olvashatunk arról, hogy is néz ki a pokol. Pontosabban a pokolnak az a verziója, ahogyan a középkorban látták. Körökön és bugyrokon keresztül ismerhetjük meg az emberiség legnagyobb gonoszságait: a megkereszteletlenséget(!), a mértéktelen életmódot, az erőszakos viselkedést vagy a csalást. Ennek a végtelennek tűnő rendszernek az utolsó kategóriája az árulásról szól. Azokról az emberekről, akik elárulták rokonaikat, hazájukat, vendégeiket vagy éppen jótevőjüket. A középkor teológiai gondolkodása egy igazságos világot feltételez, amiben Isten az alapján hoz végső ítéletet, hogy mi emberek, hogyan élünk és cselekszünk. Ebben a rendszerben a legnagyobb hibát az követi el, aki a legfontosabbnak fordít hátat: az egymás és Isten iránti hűségnek és bizalomnak. Ezért itt,
Dante poklában az árulók sorának végén, egyenesen Lucifer szájában egyetlen ember van: Júdás. Ő az emberiség történetének legnagyobb gonosztevője.
Az, aki olyan hatalmas, szégyenteljes és gyalázatos bűnt követett el, hogy még sorstársat sem érdemel a pokol legmélyén való szenvedésben.
A történelemben sokan sokféleképpen foglalkoztak Júdás személyével, az ő árulásával, annak következményével. Ennek részletes bemutatására tesz kísérletet dr. Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke egy nemrég megjelent könyvében, amely a Luther Kiadó gondozásában jelent meg. Egészen megrázó lehet megfigyelni, megismerni a művészet legkülönbözőbb alkotásait arról, hogyan is látták Júdást az egyes korokban: kampós orrú, pénzes zacskót szorongató zsidóként; mocsokban, koszban élő vadállatként vagy fán függő, kifordult belekkel meghaló bűnösként. Mivel évszázadokon keresztül így ábrázolták őt, már fel sem merül bennünk, hogy esetleg több volt ennél.
Fabiny az újszövetségi teológia doktora, evangélikus lelkész és egyházvezető püspök. E hármas szerep számomra elválaszthatatlan ettől a könyvtől, amely egy húsz évvel ezelőtti habilitációs dolgozatból nőtt ki. Kézbe véve igazán impozáns mű, külleme már-már zavarba ejtő a többi teológiai szakirodalommal összevetve.
Mit mond a Biblia Júdásról? A legkorábbi újszövetségi szövegekben, a levelekben semmit. Mint aki nem is létezett, vagy akinek az élete nem volt említésre méltó. Azonban ahogy haladunk előre időben, és keletkezésük sorrendjében olvassuk az evangéliumokat (Márk – Máté, Lukács – János), már egy folyamatosan torzuló Júdás-alakkal találkozunk. A tizenkét tanítvány egyikéből a gonoszság és az árulás szimbólumává válik. Máté evangéliumában a tragikus hős kerül előtérbe, aki annyira bánja tettét, hogy öngyilkos lesz, míg Lukácsnál maga a Sátán szállja meg Júdást, és egy balesetben hal meg, ahol az istenítélet jeleként, halála pillanatában belei teljesen kifordulnak. János evangéliumában Júdás kezdettől fogva áruló, aki igazából sosem volt méltó a tanítványságra.
A gyakran előkerülő Júdás-kérdésre – hogy vajon az árulásával lázadást akart-e előidézni – is kitér a könyv: Fabiny hangsúlyozza, hogy ez puszta feltételezés, és egyszerűen nincs elég bizonyítékunk arra, hogy nagy bátorsággal kijelenthessük. Ilyenek a tudományos művek sajnos, még nagyobb bizonytalanságban hagynak.
A könyv a bibliai alapvetés után válik igazán érdekessé, mivel egyfajta hatástörténeti utazáson vezet végig minket a szerző. Hogyan hagyományozódik át a Júdás-név kizárólag negatív jelentéssel bíró tárgyakon és fogalmakon keresztül? Mit kezdjünk a bulvárhírekben is megjelenő Júdás-evangéliummal? Hogyan alakult át Júdás karaktere a képzőművészetben emberből állattá, majd állatból rémes szörnyeteggé? Miért is égettek, égetnek Júdás-bábukat szerte a világban? Vagy miért olyan Júdás a U2 szerint, mint egy csúf ringyó?
Rendkívüli részletességgel számol be Fabiny minderről, aligha lehet ennyire alapos munkát találni Magyarországon Júdás személyéről. Kérdés számomra, hogy az akadémiai teológusokon és a Biblia megszállott olvasóin túl mennyire tud rákapcsolódni a nagyközönség, egy teológiai közegben egyáltalán nem szocializálódott érdeklődő erre a szövegre. Magas a belépési küszöb, a lábjegyzetek és a görög szövegek sora laikusoknak rémisztő lehet első átlapozásra. Ez persze a könyv minőségéből, értékéből, jelentőségéből semmit sem von le, egyszerűen azt erősíti meg, hogy nekünk Júdással, az ő személyével dolgunk van. Nem lehet könnyű olvasmányként átfutni rajta és aztán vissza se nézni. Pláne úgy, hogy itt egy hatalmas tükör van előttünk.
Esterházy Péter így jellemzi Júdást: „…nem szörnyeteg, hanem inkább testvér, rokon, sőt: tükör.
Annak tükre, hogy vajon kik vagyunk mi, és vajon hogyan tekint ránk Isten. Ahogy említettem, Fabiny nemcsak teológusként, hanem lelkészként is ír. És nagyon halkan, nagyon szelíden veti fel azt a kérdést, hogy Isten irgalma meddig tart, van-e előtte lehetetlen
Júdásnak, a legmegbocsáthatatlanabb bűntett emberének vajon kijár-e Isten megbocsátó szeretete, megtartó kegyelmeNincs egyértelmű válasz, csak egy ábrázolás, egy francia dombormű, ami elgondolkodtathat minket: ezen a domborműn Jézust látjuk, ahogy jó pásztorként hátán viszi az elveszettet. Jól ismert kép, de ha jobban megfigyeljük, ott a meghökkentő csavar: Jézus vállán nem egy bárány van, hanem egy megtört lelkű ember, Júdás, akit éppen hazavisznek. Az ő mennyei otthonába.
Júdás tükör. Egészen idáig annak a tükre, hogy mi mindannyian árulók vagyunk. Eláruljuk a világot, eláruljuk egymást és eláruljuk saját magunkat is. És ebbe a tükörbe nézve bemeséljük magunknak, hogy mennyire értéktelen senkik vagyunk. De vajon el tudjuk-e fogadni, el tudjuk-e hinni azt, hogy ebben a tükörben nem magunkat látjuk, hanem Istent, aki minden ellenére az ember felé nyúl, hogy neki otthona és élete legyen.
Jézus egyik leghangsúlyosabb üzenete ez, azonban most, 2023-ban talán nem ez a könyv legmeghökkentőbb üzenete. Ahogy írtam, Fabiny nemcsak teológusként, nemcsak lelkészként, hanem egyházvezetőként is ír és
ebben a könyvben olyan egyházvezetői magatartást látunk, ami rendszerint elmarad a magyarországi kereszténységbén: elismeri a kereszténység antiszemitizmusban játszott jelentős szerepét. Júdás személye az egyháztörténelemben teljes mértékben összefonódik a zsidóság egészével és a könyv vérfagyasztó módon mutatja be ennek az összefonódásnak a valóságát. Júdás ábrázolásában egyre erőteljesebben jelentek meg a markáns, sztereotíp módon túlzó sémi vonások. Jézus elárulása és megölése immáron nemcsak Júdásé volt egyedül, hanem a főpapokkal és a farizeusokkal együtt a teljes zsidóságé. De említettem a Júdás-bábúk elégetését. Ám a Júdás-verés régi hagyománya volt a passiójátékoknak is. Mennyire ismert az az szokás, hogy nagypénteken, a passiójátékot követően fogták magukat az emberek és a Júdás-bábút elégették vagy a Júdást játszó színészt megverték? Ez az évszázadokon át őrzött gyakorlat idővel antiszemita töltetet kapott és Júdás neve lecserélődött az “örök zsidó” elégetésére, megverésére, megölésére. Ebben a rendszerben Júdás és a teljes zsidóság nem lehet mással egyenlő, csakis az ördöggel. Ott csücsül mind Lucifer szájában.
Ez a könyv kellő alapossággal és tisztánlátással nevezi néven a bűnt és gesztusként áll a kereszténység előtt, hogy mindenki maga végezze el azt az utat, amiben Júdás többé nem zsidó nép toposza, a szörnyeteg, a legnagyobb gonoszság megtestesítője, az áruló, hanem az, ami leginkább volt: egy a tizenkettő közül, aki sóvárogva vár arra, hogy végre megtalálják.