Az egyház győzelmi kényszere megfojtja a legfontosabb küldetését

Két hete írtunk a kegyelmi ügy apropóján Balog Zoltán püspökről, a politikában betöltött szerepéről, és hogy a böjti időszak milyen lehetőséget kínál egy ilyen nehéz helyzetben a megújulásra, megtisztulásra. Most egy olyan vetületét szeretném megmutatni a témának, amely eddig aligha került elő az erről szóló diskurzusban: milyen hatással van a hívők közötti bizalomra és a közösségen belüli dinamikára?

Az egyház erős vár. Legalábbis kétezer éves fennállása, széles körű intézményi hálója, kiismerhetetlen hatalmi rendszere alapján erős várnak tűnik. Azonban a kereszténység valódi élettere, a közösség, ahol az emberek hitüket megélik, rendkívül instabil. Nem kell éveket-évtizedeket eltölteni egy gyülekezetben, hogy rájöjjünk, mennyi minden múlik azokon, akik hétről hétre elmennek a vasárnapi misére vagy istentiszteletre, és azon, hogy ott milyen lelkülettel vannak jelen, milyen attitűddel szólítják meg az először betérőt, vagy hogyan viselkednek, bánnak azokkal az emberekkel, akik éppen krízist élnek át. Annyiféleképpen tud egy ilyen közösség dinamikája félremenni, mert mindazt, ami ott történik, nem a jól körülhatárolt dogmák vagy az egyházi, gyülekezeti vezetők gyengébb-erősebb tekintélye irányítja, hanem maga az élet. Van, hogy összecsiszolódunk, van, hogy megütközünk, van, hogy határokat húzunk meg vagy lépünk át, és van, hogy egyszerűen, szeretetben vagyunk egymás mellett, mégis együtt.

Az istentisztelet előtti vagy utáni találkozások, rövid beszélgetések, megosztások akár fontosabbak is lehetnek a közösség megerősödése szempontjából, mint a hallott ige vagy a magunkhoz vett szentség. Egy közös kirándulás, egy hétvégi elvonulás vagy egy kiszolgáltatott helyzetben lévő gyülekezeti tag körül ad hoc kialakuló támogatói kör pedig hatványozottan mélyíti ezt. Utóbbira annyi szép példa van. Személyes kedvencem, mikor egy általam ismert gyülekezetben a koronavírus-járvány alatt idős bácsik-nénik vasárnap felhívták egymást, és a számítógéphez tették a telefont, hogy együtt tudják meghallgatni, majd utána megbeszélni az üres templonak tartott, előre felvett igehirdetést. Nem nagy dolog ez, mégis az ilyen gesztusoktól él és működik az egyház: attól, hogy az emberek megismertek egy örömhírt a jézusi történetben, és azt továbbadják, megélik kisebb-nagyobb gesztusokban.

Nadia Bolz-Weber amerikai evangélikus lelkésznek egy lépéssel radikálisabb elképzelése van arról, hogy milyen a jól működő egyházi közösség. 2017-ben a német evangélikus egyház nagytalálkozóján, a Kirchentagon hallgattam előadását, ahol elmondta, hogy számára az istentisztelet olyan szent tér, ahol az ember a maga teljességében, minden örömével és bánatával együtt, a legsötétetebb titkokat is elmondva jelen lehet, és ennek a szent térnek meg kell valósulni a közösségben is. Egy általa elképzelt (és saját gyülekezetében megvalósított) istentiszteleten az ember odamehet az oltárhoz, és elmondhatja hangosan az ott jelen lévők előtt azt, ami a lelkét leginkább terheli: hogy hogyan nem segített egy rosszul lévő embernek, hogy hogyan vett egy üveg whiskeyt a minap, miközben évek óta józan, vagy hogy pár napja már nem hallható magzatának szívhangja, de ha elmondja ezt a férjének, attól még fájdalmasabb lesz az egész. Nadia Bolz-Weber szerint ha nem vagyunk képesek megteremteni azt a szent, biztonságos teret egy gyülekezeti közösségben, az egyházban, ahol ezek a történetek, belső megélések kimondhatóvá válnak, és ahol a közösség nem bolondként tekint rád, hanem együtt érez, és cselekvő módon támogat, akkor a legelemibb jézusi küldetésünknek fordítunk hátat.

Balog Zoltán úgy lett egyházi vezető, hogy komoly pártpolitikai elköteleződése tagadhatatlan volt. Általa sokak szemében a kereszténység, a reformátusság politikai termékké silányult, ami kizárólag az állami támogatásokról és a hatalomban betöltött szerepről szól. Nem tudhatjuk pontosan, hogy összesen mennyi forráshoz jutott a Magyarországi Református Egyház egésze püspöksége alatt, de ha csak a Partizán péntek reggeli hírlevelének legújabb anyagát nézzük, akkor kiderül, hogy a legértékesebb ajándékba kapott ingatlan 3,5 milliárd forintba kerül. Hihetetlenül nagy összegekről van tehát szó, és ki tudja, mennyi jön még. Erre lehet számítani, mivel Balog Zoltán megőrizte püspöki címét. (Tegyük hozzá, hogy sokan pont ezért álltak mellé, ahogyan azt Steinbach József püspök hangsúlyozta: „Ha Balog Zoltán jó volt akkor, amikor támogatásokat szerzett az egyháznak, legyen jó a mostani nehezebb időkben is.”)

Az összképet tekintve fontos megemlíteni, hogy valószínűleg sok jó is történt és történik ma ezekből az összegekből. A református egyház sok olyan településen jelen van Magyarországon, ahol már az önkormányzatoknak sincs ereje érdemi módon építeni, megerősíteni vagy egyben tartani az ott lakók közösségét. Különösen igaz ez azokra a határon túli vidékekre, ahol a reformátusság az egyetlen identitásformáló tényezője a magyarságnak. Az oktatási vagy szeretetszolgálati intézmények pedig számtalan olyan közfeladatot látnak el, amelyek magyar emberek százezreinek legalapvetőbb igényeit elégítik ki. Ahhoz, hogy ezek megfelelő vagy éppen kiváló színvonalon működjenek, az egyháznak – amely a saját zsebéből támogatja őket lehetőségeihez mérten – szüksége van állami forrásokra is.

Az anyagi, intézményi összefonódáson túl nincs egyszerű dolguk a hitüket gyakorolni igyekvő embereknek, hiszen esélyük sincs arra, hogy keresztény identitásukat és annak megítélését ne ez a politikai függés határozza meg vagy árnyékolja be. Nem véletlen, hogy zsinati elnöki tisztéről való lemondásakor Balog Zoltán harcról beszélt. Arról, hogy ő püspökként továbbra is küzd és harcol a reformátusságért, azaz jelenlegi (politkai) pozíciójáért. Amelyért ő kifejezetten sokat megtett. És amelyet valószínűleg (és láthatóan) nehezen enged el.

Az, hogy nincs bocsánatkérés, egyértelműen üzeni minden bántalmazott embernek, minden bántalmazott reformátusnak, hogy a mi erőtől duzzadó, állandóan győző csapatunkban számodra nincsen hely. A te történeted nemhogy nem elmondható, hanem igazából nem is létezik. Hogyan is akarjon bárki az egyház közösségének tagja lenni így? Miért is hozná meg bárki azt az elmondhatatlanul bátor döntést, hogy ő őszintén felfed valami valódit önmagáról, hogy ezáltal kapcsolódhasson a másik emberhez?

Mindaz, ami történik, megerősíti azt, amit oly sokan éreznek: esély sincs arra, hogy a legalsó, de legfontosabb szinteken valóban egymásra és Istenre figyelő élet legyen. Olyan élet, ahol a bűnökkel szembenéznek, a sebeket gyógyítják, a kiszolgáltatottakat megvédik, és ahol igazzá válik az a jézusi mondat: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13,35)

Ha tetszett ez a bejegyzés és nem akarsz lemaradni a többiről, kövesd Facebook-oldalunkat és iratkozz fel vagy fizess elő Substack hírlevelünkre, ahol személyesebb tartalmakat is meg szoktunk osztani olvasóinkkal a minket leginkább érdeklő témákban a kereszténység, a kultúra és a közélet találkozási pontjain, minden pénteken.